ohmyheavysoul

A magazinod, mint a menzesz, Havonta a postással jár - hirdeti az igét, Lapozz át, olvassál Tuti száz, hogy lesz szex! Rád talál a nagy Ő – Fondorlat és bűbáj: Legyél irtó szexi, Csinos és szőrtelen, Jajj, dehogy! Ész nem kell Hisz te már előfizettél – árad az infó A lapod untig elég lesz, egy percig se félj. Aranyos vagy, de a naptárad nem téved. A farmered hiába volt szűk, a körmöd piros, A lepedőd most mégis morzsás – mert olyat tettél, ami tilos. Három napja is volt már, hogy hívott – a FÉRFI A hétvégén más nincs, mint a szíved celluxozni. Trendi körmeiddel maximum a fogadat piszkálod Csokis ujjaiddal az "alvós" bugyidat pásztázod. A pizsamád könnyfoltos, A párnád csupa smink, De ne add fel, cuki lány, hamar lesz más, aki ágyba ránt. És amúgy is! Megetted, hát bűnös vagy Nem baj, lassan itt a shopping-nap! Boldogságod határtalan – Költsd a lóvéd, Igyál, egyél, S cicifixből szépet vegyél. Valentin-napon már érzed, ciki a hepe-hupás táj és nem kóser, hogy lötyög rajtad a há...

III. Egy ideje sétált már ahhoz, hogy most már tényleg fázzon. Bár a szembejövő esti lézengők, jóval lengébben voltak felöltözve, Polett úgy látta, ők cseppet sem törődnek a hideggel. Talán az melegíti fel őket, hogy mind tartanak valahová – jelent meg feje felett a felismerés; szép, kacskaringós betűtípussal, egy neonszínű buborékban. Akkor este, a lány lépteinek nagyobb volt a súlya a szokásosnál. Szinte hangtalanul vitték előre vékony lábai - a dübörgő, nehéz járás senkinek sem tűnt fel, a céltalanul bolyongó Poletten kívül. Fázott, úgyhogy szeretett volna beülni valahová, mert haza semmiképp sem mehetett. A józan esze jobbnak látta volna, ha az estét a saját ágyában tölti, de a szíve magányosságát enyhítendőn, társaságra vágyott. És nem a szüleire. Még nem tudta mi vár rá a következő sarkon, ahol páran már gyülekeztek. A következő háromszáz méteren a nyakát is a kabátja védelmére bízta. Abszurd, de karjait átfonva próbálta pótolni, a melegítő tényezők hiányát. Némán hálát adott, a...

II. Hálát adok minden napnak, amit veled tölthetek majd el – a gondolat megfogant, de a fogak zománcos zárkáján sosem jutott át. Kimondatlanul lebegett a körhinta felett, azon a fülledt nyári estén. A távolból százféle hang szűrődött a két fiatal köré, akik bágyadtan és rendeltetésszerűen ültek a kopottas játékszeren. Kettejük viszonya jóval frissebb volt, mint az alattuk rozsdásodó festék, ami ki-kiszaggatott már néhány nejlonharisnyát. A szerelmesekről még nem kopott le a máz – tökéletesek voltak egymás szemében. Minden szempilla-omlást halk sistergés követett, a kitágult pupillák egy helyre fókuszálva lüktettek. Szívük szinte egyszerre dobogott. Boldogok és gondtalanok voltak. Aztán apu rágóval kínálta meg anyát, aki elfogadta, mert azt remélte az illatos émelybogyó után kellemesebb lesz az első csók. De ez a rágógumi, egy különleges randevú változat volt. Sosem dobták igazán piacra, csak a kiválasztottaknak adatott meg, hogy megkaparintsák. A romantikus kellék fő tulajdonsága, hogy...

I.   Már megint a plafont bámulom. – merengett magában Polett. Dühösen felpattant az ágyról és ledobta magáról, a testétől átmelegedett pokrócot. Nem szerette a semmittevést, nem tudott azonosulni a filozófiájával – és különben is nehéznek találta a gondolatait. Amik a csendes, sötét szobában, úgy nyomták a mellkasát, hogy törékeny csontjai alig bírták el. Egyébként eléggé izgága lánynak tartották, már az általános iskola óta. Amikor először lépett az életen át tartó tanulás kikövezetlen útjára, szeptember volt és kellemesen hideg. Az őszi napsütésben még sebesen áramlott a vér a kötött pulóver alatt, de arcának két kis almácskája már dércsípte állapotban piroslott, megszépítve ezzel a gyermeki arcot. A kisasszony roppant boldogan és izgatottan lépett be a vaskapun, ahol már a többi kisiskolás várakozott. A közvetlenül utána érkező, már a tanító néni volt, aki akkor csukta be először a gyerekek mögött, az emlékezetes zajjal záródó kovácsoltvas kapuajtót. Ekkor a csodálkozó szemekbe...

Aznap másképp keltem fel. Nem tudom a szívem dobbant-e éjjel félre vagy a levegő molekula elegyében volt valami különleges. Bizonyára felszippantottam valami égből hulló, láthatatlan tüneményt.  Isteni sugallat?  Az Univerzum ereje?  A vonzás törvénye?  A titok?  Az entitások ajándéka?  Az idegen lények tollbamondása?  Nem tudom. Annyi mindenben hiszünk mi emberek. S annyi mindent elvetünk. Azt sem tudom valóban létezem-e, de ha életem minden pillanatát a descartes-i módszeres kételyben élném, úgy vélem, nem lennék boldog. Követendőbbnek tartom a középutakat. Higgyünk, de ne mindent. Mondjuk ki, de ne mindent. Hallgassuk el, de ne mindent. "M inden erény középen jár; a bátorság középen jár a gyávaság és vakmerőség közt, a mértékletesség középút az élvezetvágy és elfásultság közt. A bőkezűség, a tékozlás és fösvénység között a követendő középút."     Arisztotelész -  Nikomakhoszi etika Azt hiszem, kaptam egy felszólítást Önmagamtól, hogy ...

Nem vagyok az a fogyókúrázós típus. Nekem is van egy álomsúlyom, amit el szeretnék majd érni, de mivel nem kerültem még drasztikus távolságra tőle, ezért valahogy mindig az „itt és most” vágyaim győzedelmeskednek. Nincs annál jobb, mint kettévágni egy lédús paradicsomot, meghinteni durva tengeri sóval, recsegve darálni rá, egy leheletnyi tarka borsot. Ízlés és kedv szerint jöhet a hagyma – ami felvágva örömkönnyekre késztet, szeret szenvedést okozni – selymes, de ugyanakkor markáns. Nagyon jól tudja, hogy nélküle kevés étel teljesedhet be. Közben, a ropogós kenyér már ott gőzölög a tányéron - a testéből kiáramló hő, megolvasztja a lágy vajat, amit, természetéből fakadóan, mindig kenyérre lehet kenni. Aranylóan csillogó szeletünkre, most már rákerülhet a korona, néhány darab, jó vastagra szelt camembert – a törtfehér ínyencség. Kívül látszólag kemény, belül érzékien lágy. Pont, mint én. Ha megvolt az előjáték és már kellően izgatott állapotba kerültünk, jól esik végre megfogni, amit elő...

Imádok élni. Azt pedig különösen imádom, hogy itt élhetek. Talán kissé elfogult vagyok, de Magyarország egyik legszebb pontján - szeretett szülőfalumban, Karancsalján élek. Hálás vagyok, mert a Karancs lábánál élni, olyan mint egy ajándék, amit naponta megkapsz - és erre nem lehet ráunni. Még azt sem mondanám, hogy az évtizedek alatt beégett háttér lett, semleges látvánnyá vált. Nekem minden nap egy kicsit másképp csillan meg a hegy vonalain a napsugár. Izgalommal tölt el, ahogy változik az évszakokkal. Télen hóval fedett, csak a fák szürkítik. Tavasszal nagy a nyüzsgés a hegyen - az erdő állatai élvezik a melegedő időjárást és ízlelgetik a friss hajtásokat. Nyáron pompás mélyzöldbe öltözik a hegy és már messziről hirdeti a szépségét. Számomra a Karancs, mégis ősszel a legcsodálatosabb. Személyre szóló születésnapi ajándéknak tekintem a sárgába hajló faleveleket, a csipkebokrokat, a vadnyulas mezőket, amelyek utamat keresztezik, ha sétálni indulok.  Külön öröm, amikor kinézek az ab...

Az ember életében, egészen a születésétől kezdve nagy hangsúlyt kapnak a rituálék. Gondoljunk csak a keresztelés szertartására – amiben nekem sosem volt részem, mégis hívő embernek tartom magam, más kérdés, az, hogy miben hiszek. Ha szerencsénk van, olyan helyre születünk, ahol nem szenvedünk hiányt semmiben. A szobácskánkban meleg lesz, édesanyánk haja selymével és a szeretet illatával bódítgat majd álomba minden este. Apánk is lesz és méghozzá ott, velünk - a kocsmából is hazajön, csak, hogy a mi bamba, erőtlen mosolyizmaink rángását dicsérhesse a napnyugtával. Lesz, aki megpaskolja fenekünket és azt mondja ránk: hú, de büdi. Mi ekkor még a csillogó szemek mögött egészen jól érezzük magunkat, sőt valószínűleg az egész kisgyermekkorunk egy vad bulira hasonlíthat leginkább – mert memóriánk, akkor sem tud emlékekkel szolgálni, ha nyikorogva, füstölve pörögnek a fogaskerekek. De talán így van rendjén, gondoljunk csak bele milyen idétlen nyakkitekeredett pózokból látjuk akkoriban a világo...

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...

Illóolaj a vízen úszva, Kincsem párolog a ködben, Felszisszen egy emlék az illatárban A nagymama blúza, szinte ott a félhomályban. Levendula szagú az öreglány, Szemében a könny egyet áll. Ha belenézel nem szabad félned,  Megérzi és rögvest teapartner lesz belőled. Teában, az illatos füvet szereti, Jöhet a gyógyító menta, hárs, kamilla, A cél egy: a rettegést pusztítsa - El sem hiszed, amíg készre nem kutyulja. Kétségeid azonban révbe érnek, Amikor a 2x2 szem összetéved, Az áldott szájak fülig érnek - Csillogó, langyos fogak alig férnek. Kedveskéim, ez nem mese:  Csészéjének puszta látványa   és a nagymami eredeti ital-gyártmánya, Porcelánjának csengése minden bú és keserv Udvarias fenéken billentése.

Olvastam neked és te értettél. Rád néztem és te féltettél. Volt idő mikor megszépítettél és volt amikor megrémítettél. Olyat adtunk egymásnak, amit sosem feledek, de el kell, hogy engedjelek. All in, mondhatnám, de a kezemben kevés az ász pár. Nálad van a másik kettő, így sosem nyerhetünk. Dobjunk hát be mindent. Te és én. Majd, ha egyszer erős leszek, talán új játékba kezdhetünk, de amíg véges a pakli neked többet nem adhatok, mint magamból egy harapásnyi darabot. Legyen a tiéd a piros kőr és akkor ennyi nekünk lefőtt. Van, amikor úgy a jó, ha nem jó. Van akit a szenvedés és a szenvedély éltet. Tudod, komolyan senkit sem veszek, magamat sem. Félek feledni és rettegek szeretni. Pedig tudnék. Talán nem jött el az ideje annak, hogy megélhessem, milyen is, ha egyenlő felek néznek egymással szembe. Talán kislánnyá válok, amikor összeér a testem veled. Az is lehet, hogy pont olyan lehetnék, mint amilyen soha máskor, de nehéz a mostban lenni bátornak. A szavakkal jól bánok...

Ajjaj – bárcsak minden nap tiszta lap Lehetne: De reggel, mikor ébredsz, Nyitod szemed és feldereng Munkahelyi szellemed – hol Bitang kórókat fújkál a szél Az irodai folyosón kevés, aki él. Rántott húsos szendvics, kávé Aztán pláza – máris maszatos lett a tabula rasa. Hazaúton gyűlik már a korom, Sötét: tested, mint a nedves hús Igyekszel, hogy hazahúzd – de Rajtad már a koszos panír, tudod Amit le nem mosol – Az ágyba esve Benned motoszkál a gondolat, Holnap újra virrad a munkanap. És a történet sem kerek egész, Míg ki nem sütnek – olajba mész. A régi forró vágyak, már nem Beszédtárgyak – Húsod szárazra sütve A rajtad csámcsogóknak a pezsgő behűtve. Mialatt lelked, otthon feleszmél: elaludt A drága hiába caplat utánad a munkába Más sorsa már nem lesz, mint egykor Díszes szalvétaként zsírosan dobják a kukába. Ajjaj – bárcsak minden nap tiszta lap Lehetne.

Ablakok. A belső üveg. Mikor megfoganunk, valószínűleg van a közelben egy ablak. Amit bágyadtan mosolygó szüleink a szenvedélyek csillapodása közben, jól eső nyugalommal tárnak ki és ekkor a betóduló friss levegő szárnyán beszáll az „életre-hívott” lélek. Mit sem sejtve, később a hétköznapok unalmas rendszerében, csodaként növekszik a test a testben. Ez a rendkívüli érzés ad értelmet és egyedüli lehetőséget a „Ha volna két életem” beteljesülésének. A lét gyönyörűsége, amikor  két szív dobog, tökéletes harmóniában. Bár nem vagyok anya, de van egy édesanyám és bármilyen együgyű is néha a kapcsolatunk; az együttélés hullámzó emberi tényezői, a viharvert én-harcok és szerény életünk szócsatái mellett – mélyen a tudatban mindig jelen van, az egyszerű anyai, védelmező jelenség. Talán nem én vagyok az egyetlen, talán tudjátok, miről beszélek. Ő óvott, védelmezett, velünk sírt és velünk nevetett. Hazudott, ha kellett - nekünk s nekik. Vérét adta, hangját hallatta, kiállt mellettünk bármit ...

Gyakran hallani a "vitamindús", műanyagdobozos, pusztán lustaságunk miatt virágzó termékek; a margarinok kecses félrebecézését. Ilyen például, a "kérsz egy vajas kenyeret?" vagy "vedd ki a vajat a hűtőből".  Mindennemű hipszter-, bio- és divatos étkezési gondolkodásmódtól mentesen kijelentem, bosszantó számomra ilyet hallani. A vaj tejből készül, a fent említett vetélytársa pedig növényi zsiradékból. Állásfoglalást mellőzve, az egészségügyi hatásaikra ki nem térve - csupán a  nép okkult tudatlansága miatt jártatom a számat. Hasonlóan vélekedem a szép pofijú lányokban lappangó modellekről, akik egy-két TFCD fotózás után már crawford-i magasságokba emelkednek és nehéz őket megszólítani, miután a cipész, csinos egó-tűsarkakat ragasztott a tyúkszaros lábbelijükre. Mivel ez egy 'fészbuk' poszt és nem opció sokat írni, mert a karakterek hamar átléphetik az olvashatósági határszámot, ezért zárómondatként csak egy csúnya közhelyet engedjetek még meg: A mar...

Egy nagy, öblös pohár egri bikavér az emlékeket cseppenként hívja elő. Felejthetetlen, örök. Egy korszak, amelyet sosem felejtünk el. A hely, ahol tanultunk és néha saját hibáinkból okultunk. Az idő, amikor minden hullámzó volt, mégis eléggé komoly és céltudatos. Boldogság és zavartság elegyét pumpálta a szív. Mi lesz holnap? Az akkoriban ismeretlen kérdés, feszítően befurakodott az életembe.. Nagy öröm, hogy átélhettem a veled töltött éveket, amit, mi napról napra éltünk meg  - amelyek ébredéstől egy újabb ébredésig tartottak.  Merem remélni, hogy mindig azok az álmodozó fiatalok maradunk, akik egymást segítették át sima és göröngyös útjaikon. Útitárs, lakótárs, szobatárs, cinkostárs, a legigazibb barátnő és ember, akit ismerek. Akivel mindig ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk - akinek nem kell magyarázni. Aki éppen annyit jelent nekem, mint én neki. Aki megérdemel egy vallomást, csak úgy.   Ezek mi vagyunk - két lány, aki szereti egymást. 

Küldeném minden kedves ismerősömnek, de különösen azoknak akik kezdenek furán viselkedni így az ünnepek közeledtével.  Figyeljetek oda egymásra - ettől nagyobb ajándék nincsen.  - Tolerancia és tisztelet a tányérok alá rejtve - Tartalmas zene és sokatmondó csend, mely a jégszíveket és a poros kapcsolatokat is kezelésbe veszi - Étel, ital, fűszer, ami felmelegít.  Közhelyek, vásárlás- és megalománia nélküli, boldogságban gazdag, igaz ünnepet kívánok - mert elégedettséget érezni a gyertyalángtól pironkodó otthon melegében - ez (lenne) a szeretet ünnepe. https://www.youtube.com/watch?v=Sq9oR9x171w

Azt álmodtam hangyák Vagyunk mind egy tüzes Bolygón, ahol egy Úr Tombol, s fejünket Tépkedi, de nem ám Puszta kézzel - tudom Így szokás ezt, de mit Vár, aki összetartás nélkül Ég és föld között lengedez? A legkisebb sóhaj Olyan port, vihart kavar, Mely a bátort nyakánál ragadja S addig csavarja, míg Vas-csontjai közt a vonzás Egyszerre megszakad. De miért ne álmodjunk Nagy csodát, ahol 1,2, há.. Rommá tört mindenünk Gyolccsal takarjuk el és egyszersmind Hiszünk a másikban: nem rontja el. Katasztrófáink nagy részét Kreálni kell - teremtsünk Most MI, időt s helyet Ahol az irányítás talán A Magyaroké lehet, Kiknek éltető vizes lankáit Irigyek - számítóan Figyelik, mikor gyengül El - hagyja magát Hogy a letűnt életek nyomán Új, de nem magyar Élvezze a határt. És akkor már nem kicsi És nem lehetetlen semmi Sem a miénk már - elvesztettük A csatát, a szép vidéket az nyeri Kinek félelme csak egy: Rémálmában az aprókból Hömpölygő áradat, elsöprő erő Szabadul fel és Őt épp ez, Épp ez Tiporja el.