Pöttyös esernyő

Az ember életében, egészen a születésétől kezdve nagy hangsúlyt kapnak a rituálék. Gondoljunk csak a keresztelés szertartására – amiben nekem sosem volt részem, mégis hívő embernek tartom magam, más kérdés, az, hogy miben hiszek. Ha szerencsénk van, olyan helyre születünk, ahol nem szenvedünk hiányt semmiben. A szobácskánkban meleg lesz, édesanyánk haja selymével és a szeretet illatával bódítgat majd álomba minden este. Apánk is lesz és méghozzá ott, velünk - a kocsmából is hazajön, csak, hogy a mi bamba, erőtlen mosolyizmaink rángását dicsérhesse a napnyugtával. Lesz, aki megpaskolja fenekünket és azt mondja ránk: hú, de büdi. Mi ekkor még a csillogó szemek mögött egészen jól érezzük magunkat, sőt valószínűleg az egész kisgyermekkorunk egy vad bulira hasonlíthat leginkább – mert memóriánk, akkor sem tud emlékekkel szolgálni, ha nyikorogva, füstölve pörögnek a fogaskerekek. De talán így van rendjén, gondoljunk csak bele milyen idétlen nyakkitekeredett pózokból látjuk akkoriban a világot. Egyszer nagyon fentről, a nagypapi válláról, máskor az aljnövényzet és a szőnyegkoszok szintjén szemlélődhetünk. Ha irtó jól megy, anya cicijéről készíthetünk makrofelvételeket, két szundi között pedig bámulhatjuk a plafont. Na, ezekért a jelenetekért senki nem ülne be a csecsemőkori élményein alapuló mozifilmjére – még akkor sem biztos, ha alámondással és sci-fi jelenetekkel lenne bővítve. Szüleink arcát ekkortájt a színészi mimika elképesztő mélységei és magasságai jellemzik. Amíg pocakban vagyunk, féltenek, óvnak, táplálnak. Amint útnak indulunk, a nagy méhen kívüli utazásra még jobban féltenek, izgatottan várakoznak. Amint karjukba vesznek minket, a kis pofink látványa minden aggodalmat kitöröl a szemükből. Aztán telik az idő és óhatatlanul cseperedünk. Első emlékeim egész elfogadható módon a családomról és a velem gyakran játszó, táncoló, rajzoló, gügyögő közeli rokonokról, barátokról vannak. A másik elérhető, archivált memóriarészlegben meglepőbb módon fura emberekről vannak rövid snittek. Olyanokról, akiktől valami badarságot hallottam, vagy akik megszorongatták az arcomat, mert éppen akkor akadt ki a cukiság-faktoruk mérőeszköze. Akiknek kivillant a foghíjuk vagy émelyítő illatuk volt. Ezt követően a gyermeki lét teljesen vegyes érzelmei keverednek. Dicséret, dorgálás, szerelem, féltékenység, öröm, sírás – ezek visszatekintve, nagyon is reális és megélt érzelmek voltak, életkortól és komolyságtól függetlenül. 

Mind hozzájárultak, ahhoz amilyen óvodás lettem. Egész egyszerűen az oviban általában minden elromlik. Az első nap összeengedik a sokféle neveltetésű fiút, lányt és szépen kezdődnek a hierarchia felállítgatások, a szereposztások - egyszóval a bajok. Itt már nem véd meg a család, magadra vagy utalva. Itt már jönnek a hisztik, a különbségek latolgatása, az elvárt kreativitás, itt már csak zöld lehet a fű és kék az ég. Itt már jönnek a kiscipők és kisruhák, a tucatjátékok és a drága játékok, a lenyelhető részecskék, a nejlonszatyrok, a papírvágó ollók, a jelek, a fogmosás és annak hiánya, az összenyálazott párnacsücsök és a vaságyba beleakadó hajtömeg. Az óvodában már nem az anyuci egyetlene vagy, itt már a neveden szólítanak, és nem ölelgetnek, ha bepisilsz. Nem azt mondom, hogy gáz-sprayt a gyereknek, de nem árt óvatosnak lenni, mert itt kezdődik minden felnőttkori trauma alapja. A szerepek itt is ki vannak osztva, épp úgy, mint ma a felnőtt életben. Csak nézőpont kérdése. Egy méter alatt, az ovi törvényei uralkodnak. Emlékezz csak vissza.