III.
Egy ideje sétált már ahhoz, hogy most már tényleg fázzon. Bár a szembejövő esti lézengők, jóval lengébben voltak felöltözve, Polett úgy látta, ők cseppet sem törődnek a hideggel. Talán az melegíti fel őket, hogy mind tartanak valahová – jelent meg feje felett a felismerés; szép, kacskaringós betűtípussal, egy neonszínű buborékban. Akkor este, a lány lépteinek nagyobb volt a súlya a szokásosnál. Szinte hangtalanul vitték előre vékony lábai - a dübörgő, nehéz járás senkinek sem tűnt fel, a céltalanul bolyongó Poletten kívül. Fázott, úgyhogy szeretett volna beülni valahová, mert haza semmiképp sem mehetett. A józan esze jobbnak látta volna, ha az estét a saját ágyában tölti, de a szíve magányosságát enyhítendőn, társaságra vágyott. És nem a szüleire. Még nem tudta mi vár rá a következő sarkon, ahol páran már gyülekeztek.
A következő háromszáz méteren a nyakát is a kabátja védelmére bízta. Abszurd, de karjait átfonva próbálta pótolni, a melegítő tényezők hiányát. Némán hálát adott, amiért elinduláskor legalább a kötött sapkát felhúzta a dacos fejére. A kötött holmikhoz, családi kötelék fűzte – nagymamája idősödő kezei alatt váltak a közönséges fonalakból, hordható műalkotások. Legyen az sál, ami a nyakat melegíti – és olykor segít eltakarni a fájdalmas nyelést, egy-egy fáradságos vita közepette. Vagy pulóver, amely úgy karol át, mint a legmegértőbb barát a bajban – és a színes bolyhok összhangjával, képes elrejteni a plusz kilókat is. A sapka, ami a barna hajzuhatag tetején utazott most Polettel, szintén házi készítésű kelme – kellemesen melengeti az emberi fejet, ideális helyet teremtve ezzel, a melegben könnyebben szaporodó gondolatoknak – ha pedig, az ember lányának elege van az állandó tollászkodásból, tökéletesen eltakarja a mosatlan frizurát.
Az unoka kedvence azonban, nem a ruhásszekrényben nyújtózta ki magát esténként. Ő, egy pokróc volt – selymesen puha, varázslatosan jó illatú és emlékekkel teli. A fehér gyapjúszálak, a gombolyítás alatt átvették a nagymama minden bölcsességét. A pihe-puha gyapjú mielőtt újjászületett volna az avatott kötőtűk, mesterien megkomponált kereszttüzében, egy boldogan legelésző kasmírkecskét melegített. Az állat szőréből - mindenféle kínzás nélkül - levegős, pehelykönnyű fonál készült. Vonaton utazott, majd teherautón szállították be az országba, ahol drága pénzért bárki megvehette. Polett nagymamája azonban, ajándékba kapta ezt az anyagcsodát. Az asszony korábban szívből jövő szavakkal segített, egy akkoriban pont emberségben szűkölködő férfin. A bajból, éppen az a néhány mondat húzta ki az elkeseredett fickót, ezért később viszonzásul, hasonlóan értékes anyaggal szerette volna megköszönni, azt a kevés időt, amit akkor az ismeretlen nő, a megmentésére áldozott fel.
A kisasszony féltve óvott kasmír takarója már az elkészültekor - nagyon különleges volt. Történetek, sorsok, emberi értékek kísérték el, a Poletthez vezető úton. Amikor a lány, húsz évvel ezelőtt világra jött, első ajándéka ez a pokróc volt. A gyapjú vele nőtt fel. Puha talajt biztosított a játékainak, megnyugtatta, amikor rosszat álmodott. Elbújtatta, amikor szégyellte magát, és ha kellett hercegnői stóla volt. Felitta a könnyeit, és volt, hogy a puszta érintése mosolyra derítette. Polett felcseperedő teste sem aggasztotta a pokrócot, valahogy mindig éppen elég hosszú volt és éppen elég meleg. Mindig azt nyújtotta, amire a lány vágyott. Ez a takaró volt a mindene.
Visszatérve az utcára, Polett már messziről látta, hogy néhányan egy szórakozóhely előtt várakoznak. A józanságot feledve, derülten beszélgettek – de, amint olyan közel ért, hogy jobban szemügyre vehette volna őket, egy csapásra elkezdett ömleni az eső. Így mire a lány (méltóságteljesen, nem törődve azzal, hogy elázik) odaért, a hideg esőcseppek már mindenkit bekergettek a klubba, akik aznap este, minden bizonnyal másféle nedvességre vágytak.
Polettnek nem sok kedve volt csurom vizesen bemenni a diszkóba. Mégis megállt egy pillanatra, hogy átgondolhassa, mitévő legyen. Csalódott volt, mert hiába fordult volna vissza, már elég messze volt az otthonától és a kapucnija, meg a kötött sapka nem védte volna meg a megfázástól. Maradásra végül, egy elhagyott személyi igazolvány késztette. A víztócsákban tündöklő éjszaka fényeiben megfürödve, az esőtől bőrig ázva lépett be azon az ajtón – szemében a ragyogás, olyan váratlanul tűnt fel, mint ahogyan az esőcseppek a semmiből, hirtelen a betonra értek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése