ohmyheavysoul

  A szomorú tényeket elviseljük, a számoktól már nem rettenünk meg, az érzésektől annál inkább. Így amikor óriási erővel, forró gejzírként jön a felismerés: fogva tart bennünket a technika - az az igazi gyász pillanata.   Vegyük az én példámat. Írnom kell. Így érzem és kész. Az írások pedig valljuk be, akkor érnek igazán valamit, ha van, aki elolvassa őket. Elsősorban magamnak írok, terápiás célzattal. Azonban nem elhanyagolható tényező a visszaigazolás fontossága. Megmelengeti a szívemet, ha feltűnik valaki, aki megérti a szavaim, aki megért engem. Mert ez is én vagyok. A szavak, amiket leírok, nélkülem nem születhetnének meg – a semmiből alkotok valamit és ez számomra felbecsülhetetlen . Gondolatokból gyúrok kézzel foghatót és bár szép számmal látogatják a blogomat, ennek ellenére, egyelőre csak álom, hogy annyian kedveljék a bejegyzéseimet, mint a rövid záridővel, szépen befókuszált, rólam készült fényképeket.  Küzdenem kell, hogy megértsem mi a különbség. Abban minden bizonnyal eg

Farsang? Álarcok, tollak, gyermekiség és kacagás. Bizonyára emlékszel. Nem értettük miért, de ilyenkor színes kavalkáddá változott az óvoda és iskola épülete. Sokkal barátságosabb volt minden - csillámokról tükröződött vissza a tanterem steril fénye és kaptunk egy lehetőséget, hogy kilépjünk a keretek közül. Kalózokká, teniszcsillagokká és hercegnőkké válhattunk – az ötleteknek csak a fantázia szabott határt és az anyu pénztárcája, de ezt akkor még nem értettük. A hétköznapok fárasztó tennivalói után hazaérkező és leginkább megpihenni vágyó szüleink, bűbájosan kigondolták mi legyen a gyerek a közelgő bálon. Előállítási költségeket kalkuláltak és reálisan megtervezték a kivitelezést. Az anyagbeszerzést követően gondosan, néhol az ügyetlenkedő mozdulatokat megzabolázva, minden elérhető, segítő kezet összehangolva, megalkották a csodát – a farsangi jelmezünket. Elérkezett a nagy nap és boldogan pattantunk ki az ágyból, mert tudtunk, hogy délután, édesanya és nagymama, közösen megálmodott

  Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy futószalag. Az avatatlan szemeknek, igen egyszerűnek és közönségesnek tűnhetett - ugyanolyan piszkos, fekete futószalag volt, mint a többi. Senki nem becézte, érintést vagy simogatást nagyon ritkán kapott. Alapvető tárgynak tartották, munkájának fontosságán nem elmélkedtek. Legtöbbször méltatlanul bántak vele, értéke kizárólagosan akkor emelkedett meg egy kicsit, amikor a szalag minden négyzetcentimétere tele volt áruval. Ekkor sóvárgó szempárok kémlelték az olykor mozdulásra bírt szállítmányozót és türelmetlenül várták, mikor bukkan már elő legalább egy néhány centiméter széles, fekete terület. Hangos sóhajjal nyugtázták, hogy végre pakolhatnak az üres részre és néha elmormoltak mellette egy szelíd dicséretet.  A futószalagok élete ennyiből állt. Fáradhatatlanul görögtek tovább a fogyasztói társadalom remekei alatt - az ő érdemük volt, hogy a pénztáros nyújtózkodás nélkül kézbe vehette a joghurtot bifidus essensis-szel, beblokkolhatta a c

K, mint kötelező.  U, mint utálat.  D, mint determináltság.  A, mint alattomos.  R, mint romba dönt.  C, mint cudar.   Mivel semmi sem állandó ezen a bolygón, életünk leginkább egy áramlathoz hasonlítható. Néha élettől duzzadó és hevesen hömpölygő patakok vagyunk, amelyeknek a puszta látványa is tiszteletet produkál. Máskor szomjasan könyörgünk egy pohár vízért, mert szinte csurogni sincs erőnk. Ha a mindennapokban nem ér impulzus, az éppen olyan kellemetlen, mint ha váratlanul történik valami. Panaszos egy nép vagyunk.  Érzéseket érzések követnek.  A kudarc, mint egy rozsdás pallos, vékony kenderkócon lebeg a fejünk felett. A félelem alattomosan, a veszélyes szintet el nem érve folydogál az ereinkben. Ez a két érzés már az ideák világában gúzsba köti végtagjainkat, a szabadulás irigylésre méltó cselekedet - olyan mutatványosok, akik többek között fémek fogságából szabadultak, tudják, hogy nem csak tárgyak, érzések is tarthatnak egy helyben. Harry Houdini a bilincsek királya volt - te