Ugrás a fő tartalomra

Pokróc kisasszony

II.
Hálát adok minden napnak, amit veled tölthetek majd el – a gondolat megfogant, de a fogak zománcos zárkáján sosem jutott át. Kimondatlanul lebegett a körhinta felett, azon a fülledt nyári estén. A távolból százféle hang szűrődött a két fiatal köré, akik bágyadtan és rendeltetésszerűen ültek a kopottas játékszeren. Kettejük viszonya jóval frissebb volt, mint az alattuk rozsdásodó festék, ami ki-kiszaggatott már néhány nejlonharisnyát. A szerelmesekről még nem kopott le a máz – tökéletesek voltak egymás szemében. Minden szempilla-omlást halk sistergés követett, a kitágult pupillák egy helyre fókuszálva lüktettek. Szívük szinte egyszerre dobogott. Boldogok és gondtalanok voltak.

Aztán apu rágóval kínálta meg anyát, aki elfogadta, mert azt remélte az illatos émelybogyó után kellemesebb lesz az első csók. De ez a rágógumi, egy különleges randevú változat volt. Sosem dobták igazán piacra, csak a kiválasztottaknak adatott meg, hogy megkaparintsák. A romantikus kellék fő tulajdonsága, hogy óriásira felfújható. Nos, anyám be is vette a szájába és párszor megforgatta a nyelvével, ízlelgette, aztán elkezdte rágni. Mikor kialakult az ideális állag – elkezdte fújni. Fújta, fújta - minden érzelmét, ami akkoriban tombolt benne, a tüdejébe összpontosította. A sejtelmes nyári este minden meghatározó zöreje belekerült abba a rágógumi lufiba.

Csoda történhetett, mert a két fiatal egyszerre rózsaszínben látta a világot – felülnézetből. Elrepültek a körhinta felett, látták a céllövölde előtt tobzódó, falu-bikákat, amint kimerevített feszes karizmaikkal, vásári kétpálcikásra lőnek. Érezték a forróra hevített olaj felszálló melegét, a lángos illatát, sőt meg is kívánták a ropogós hungarikumot, a tejfölös szájú idegenektől.  Gondolatban már a temérdek árus, haszontalan „falunap-szuvenír” portékái között nézelődtek, amikor egyszer csak szelelni kezdett a lufi. A férfi becsület és a beömlő meleg levegő azt kívánta, hogy most azonnal történjen meg, aminek meg kell.
Édesapa megnyálazta kissé érdes ajkait, egy lépést tett szíve választottja felé. Dolgos tenyerét finomra hangolta és lágyan belenyújt a lány parfümös hajába. Érezte, ahogy lüktet a vér a puha tarkóján – összeszedte minden bátorságát és félreérthetetlenül közel hajolt. Gyengéd, de határozott csókot lehelt a remegő szájra. Majd tétovázás nélkül megkérdezte: Leszel a feleségem?  A kérdésre a válasz már a poros talajon érkezett meg, ugyanis a lufi végleg szétszakadt és erőteljesen landolt a földön. Anya hangos igennel és egy öleléssel tudatta apámmal, hogy ez a valóság. Hálát adok minden napnak, amit veled tölthetek majd el – gondolta anyám, de ő ki is mondta.

- Épp így történt, emlékszel még apa? Amikor kicsi voltam, ez volt a kedvenc fejből pattant mesém. Azért, mert igaz volt. Szeretném hinni, hogy vannak még igaz mesék. Szeretnék egy saját mesét – magamnak.

- Hozzám beszélsz? – mordult fel Polett apja a kanapéról. Mondtam már anyádnak is, hogy ne motyogjatok, amikor meccset nézek, pláne ha ilyet.
- Na, jól van, halljam - mit kérdeztél?
- Semmit apám, csak egy rágót szerettem volna kérni tőled.
- Rágót?! Na, ne nevettess kislányom. Oldd meg, ott van a konyhaszekrényben.  

Polett komótosan ballagott le a konyhába és azon tűnődött, hogy mi történhetett a mese főhősével. Mikor változott meg végérvényesen a forgatókönyv?
Egyből a földet érés pillanatában?
Az első unalmas hétvégén?
Vagy a hétköznapok malma őrölte láthatatlanul finommá, a valaha oly szembetűnő, jó tulajdonságokat?
Feltépte a rágó csomagolását és reklámosan: kettőt vett a szájába. Hiába járt el úgy, ahogy annak idején az anyja, semmi nem történt.
- Ez mentolos – tutira, ez nem stimmel.


Felháborodva és kissé elkeseredetten bújt bele a csizmájába és bezárta maga mögött az ajtót. A csípős hideg emlékeztette őt az előszobában felejtett sálra, de már nem ment vissza érte. Fejébe vette, hogy keres valakit, aki megcsókolja. Ha már friss a lehelete. 

Megjegyzések

  1. szempillaomlás? émelybogyó? Drága Dius honnan veszed ezeket? Bár teljesen mindegy, honnan minden szavadat imádom!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...