Ablakok. A belső üveg.
Mikor megfoganunk, valószínűleg van a közelben egy ablak. Amit bágyadtan mosolygó szüleink a szenvedélyek csillapodása közben, jól eső nyugalommal tárnak ki és ekkor a betóduló friss levegő szárnyán beszáll az „életre-hívott” lélek. Mit sem sejtve, később a hétköznapok unalmas rendszerében, csodaként növekszik a test a testben. Ez a rendkívüli érzés ad értelmet és egyedüli lehetőséget a „Ha volna két életem” beteljesülésének. A lét gyönyörűsége, amikor két szív dobog, tökéletes harmóniában.
Bár nem vagyok anya, de van egy édesanyám és bármilyen együgyű is néha a kapcsolatunk; az együttélés hullámzó emberi tényezői, a viharvert én-harcok és szerény életünk szócsatái mellett – mélyen a tudatban mindig jelen van, az egyszerű anyai, védelmező jelenség.
Talán nem én vagyok az egyetlen, talán tudjátok, miről beszélek. Ő óvott, védelmezett, velünk sírt és velünk nevetett. Hazudott, ha kellett - nekünk s nekik. Vérét adta, hangját hallatta, kiállt mellettünk bármit vétettünk, hollywood-i filmekben a golyó elé ugrott, mely minket vett célba.
Amikor még bevallottuk, ha féltünk: szeretteink fölénk hajoltak és testük árnyéka unikumként, nem megrémített, sokkal inkább megnyugtatott.
Mi, emberek: anyák lányai és fiai - mégis leginkább akkor érezzük meg szüleink óriási értékét, amikor baljós árnyak magasodnak felénk. Amik csak jönnek. Váratlanul, a semmiből, közel és még közelebb.
Ne hagyjuk, hogy túl késő legyen – nyissunk ablakot – szüleink is kitárták nekünk a szívüket akkor, abban a pillanatban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése