ohmyheavysoul

Nagyon ritkán eszem csokit. Szandra is tudja, meg bárki aki kínált már édességgel. De az biztos, hogy ha megkívánom akkor legalább igyekszem olyat választani amelyik, friss, ropogós, alt hangzással törik, beindítja a fantáziámat és alig várom, hogy a számba vegyem és megkóstoljam. Épp találtam is egy megfelelőt, de valakinek nagyobb szüksége volt rá. Láttam amint egymásba olvad a test és e kéjes édesség. Olykor más öröme is elég ahhoz, hogy én már ne is kívánjam a csokit:) Másrészről pedig amúgy is csak ártott volna ez a túl értékelt, kultuszízű, rejtélyes drog, melyhez oly sokan fordultak már.  Van akiben az önsajnálatot erősítette tovább, mikor a tükörbe nézve meglátta maszatos arcát, pedig eredetileg megváltást akart érezni a csokoládé nyállal keveredésekor. Van olyan is aki a csokoládéban tartalmas élvezetet lát, de nem a maga tárgyi valójában, hanem a továbbgondolt bugyilecsalogató kedvességben. Van olyan is akinek a csokoládé a jutalom szóval egyenértékű és bár mindig kihisztizte

Jön a tél, erősödik a nyomás, egyre jobban fáj a vállam és ez még csak a kezdet. Mindennapi terheinket itt cipeljük, de jó esetben le is tesszük, mikor hazaérünk innen-onnan-amonnan.  De mi van amikor halkan szuszogunk, agyunk is lejjebb tekeri a hangerőt, szívünk sem zakatol már olyan hangosan, transzba vagy ágyba esünk? Ilyenkor leltározunk. Éjjel az ezer feldolgozatlanul maradt kínunk hatalmasra duzzadt kullancsként igyekszik velünk együtt pihenni, de élősködőnk életszínvonala már jelentősen a határérték alatt van, a napi betevő, olyan, mint a mézesmadzag: reggel a gazdatest által beszívott korai napfény több se kell, hopp egy pillanat alatt be is szürcsöli a hirtelen jött segélyadományt. Hangulatunk ismét stagnál. Kétségbeesetten őrlődünk a hétköznapiság és rutin malmában. De mi van ha többé már az oly gyakran csuklásra kényszerített, végtelenül elfoglalt, IDŐ sem hozza meg a kívánt gyógyírt? A 'sérülés' elveszti legfontosabb tulajdonságát, a mulandóságot és többé nem mi dö