I.
Már megint a plafont bámulom. – merengett magában Polett. Dühösen felpattant az ágyról és ledobta magáról, a testétől átmelegedett pokrócot. Nem szerette a semmittevést, nem tudott azonosulni a filozófiájával – és különben is nehéznek találta a gondolatait. Amik a csendes, sötét szobában, úgy nyomták a mellkasát, hogy törékeny csontjai alig bírták el.
Egyébként eléggé izgága lánynak tartották, már az általános iskola óta. Amikor először lépett az életen át tartó tanulás kikövezetlen útjára, szeptember volt és kellemesen hideg. Az őszi napsütésben még sebesen áramlott a vér a kötött pulóver alatt, de arcának két kis almácskája már dércsípte állapotban piroslott, megszépítve ezzel a gyermeki arcot.
A kisasszony roppant boldogan és izgatottan lépett be a vaskapun, ahol már a többi kisiskolás várakozott. A közvetlenül utána érkező, már a tanító néni volt, aki akkor csukta be először a gyerekek mögött, az emlékezetes zajjal záródó kovácsoltvas kapuajtót. Ekkor a csodálkozó szemekben előtűnt egy újabb érzelem. Kérdően emelték meg mindannyian állukat és kissé lemerevedve, az egyik kétségből, a másikba estek. Távolabb, az udvar hátsó részén három vaskos fa állt bölcsen. Egyikük sárguló levél formájában, a beteljesedett élet üzenetét repítette Polett lakkcipője elé. A barna hajú kislány felvette és hevesen dobogó szívében enyhült a félelem, amit a pár perccel ezelőtt baljósan kattanó zár honosított meg benne.
Az igazság az, hogy akkor még nem tudták felfogni igazán a jelentőségét, de új korszak kezdődött az életükben. Hirtelen apró felnőttekké váltak. A szülők már jó ideje trenírozták magukat erre a napra – belül, vegyes érzelmek és emlékek kavarogtak bennük. Egyrészt megmosolyogtató és szívet melengető érzés, hogy gyermekük ezentúl minden nap elindul majd az otthon biztonságából és átlépi azt a bizonyos küszöböt. Másrészt az elengedés, a búcsúzás és az idő megfoghatatlan múlása, amin a szülők, mint merengő gondolat-halmok, el-elrévedeztek.
Az iskolában először még túlsúlyban vannak a játékos elemek, amik az óvoda és a gyermekiség közelségét hivatottak megtartani. Mintha ma lett volna, amikor először kaptuk meg édesanyánktól a papírba csomagolt szendvicset, a pulóveren fényesített almát. A suli alatt, új értelmet nyertek az üres üdítősüvegek, amelyekbe anyáink szinte sosem azt töltötték, amire a szerencsétlen műanyag eredetileg rendeltetett.
Idővel elmúlik a varázs: a megszokás, a hétfőtől péntekig tartó tanórák - az élet kegyes és kegyetlen játékai jellemzik a mindennapokat. Szép lassan komolyabb dolgok kerülnek a táblákra: háborúkról, az emberi test mulandóságáról, szerelemről, dicsőségről és bukásról tanulunk. A neonfényes teremben a valódi életet boncolgatjuk és egyszersmind megértjük: hús-vér emberek vagyunk. Ősi ösztönökkel, történelmi múlttal, elméletekkel. A fiatalként sokszor haszontalannak tartott tudás, mai kenyerünk lenne – azonban, hiába bánjuk a múltbeli alázatunk hiányát - az elpazarolt percek és a meg nem szerzett tudás, nem csoszogtak utánunk az évek során: nélkülük üres, megvezethető emberek vagyunk. Éhezünk az útmutatásra, hiszen magunktól nem találjuk az ösvényt. A kész termékek világában, kész információkra vágyunk – és valljuk be, keveset akarunk gondolkodni. A legnagyobb hibát itt követjük el, hiszen beállunk a sorba, kikérjük a kaját és az orrunk alatt motyogva, jól megzabáljuk. Mindegy mi az, hiszen viszonylag könnyen emészthető, lenyelhető adagokat kapunk. Ez a kulcs: így mindenki csendben van. De meddig mehet ez így tovább?
Idővel elmúlik a varázs: a megszokás, a hétfőtől péntekig tartó tanórák - az élet kegyes és kegyetlen játékai jellemzik a mindennapokat. Szép lassan komolyabb dolgok kerülnek a táblákra: háborúkról, az emberi test mulandóságáról, szerelemről, dicsőségről és bukásról tanulunk. A neonfényes teremben a valódi életet boncolgatjuk és egyszersmind megértjük: hús-vér emberek vagyunk. Ősi ösztönökkel, történelmi múlttal, elméletekkel. A fiatalként sokszor haszontalannak tartott tudás, mai kenyerünk lenne – azonban, hiába bánjuk a múltbeli alázatunk hiányát - az elpazarolt percek és a meg nem szerzett tudás, nem csoszogtak utánunk az évek során: nélkülük üres, megvezethető emberek vagyunk. Éhezünk az útmutatásra, hiszen magunktól nem találjuk az ösvényt. A kész termékek világában, kész információkra vágyunk – és valljuk be, keveset akarunk gondolkodni. A legnagyobb hibát itt követjük el, hiszen beállunk a sorba, kikérjük a kaját és az orrunk alatt motyogva, jól megzabáljuk. Mindegy mi az, hiszen viszonylag könnyen emészthető, lenyelhető adagokat kapunk. Ez a kulcs: így mindenki csendben van. De meddig mehet ez így tovább?
Azon az estén Polett sem akart gondolkodni, tele volt a hócipője mindennel.
Félt.
Félt, hogy a fiatalságát egy tetőtéri szobában kell töltenie.
Félt, hogy nem kell senkinek.
Félt, hogy nem jó, amit és ahogyan csinál.
Félt, hogy nincs értelme.
Félt a napok múlásától - görcsösen megakart élni minden egyes ’huszonnégyórát’, amit az élettől kegyesen megkapott. Ez a félelem gyakran megbénította.
Titkait a kávéfoltos bőrkötés őrizte: kedélyét hullámzónak, szépségét mulandónak érezte.
Az ágyról, a padlóra ült át – pokrócába burkolózott – majd néhány, majdnem csúnya szitokszó hagyta el a száját, amiért a tegnapi születésnapi torta maradványait vélte felfedezni, a szőnyeg szálai között.
Húsz év. – fantasztikus.
A koszos padlón ülve, felsejlett benne, hogy nem ártana kiporszívóznia. A zúgó masina hangja elnyomja majd a nagy csendet, és talán a földre hullott, nyomasztó gondolatmorzsákat is felszívja.
Remélem, nem tömődik el ez a vacak – lépett rá Polett az indító gombra.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése