Ugrás a fő tartalomra

Pokróc kisasszony

I. 
Már megint a plafont bámulom. – merengett magában Polett. Dühösen felpattant az ágyról és ledobta magáról, a testétől átmelegedett pokrócot. Nem szerette a semmittevést, nem tudott azonosulni a filozófiájával – és különben is nehéznek találta a gondolatait. Amik a csendes, sötét szobában, úgy nyomták a mellkasát, hogy törékeny csontjai alig bírták el.
Egyébként eléggé izgága lánynak tartották, már az általános iskola óta. Amikor először lépett az életen át tartó tanulás kikövezetlen útjára, szeptember volt és kellemesen hideg. Az őszi napsütésben még sebesen áramlott a vér a kötött pulóver alatt, de arcának két kis almácskája már dércsípte állapotban piroslott, megszépítve ezzel a gyermeki arcot.
A kisasszony roppant boldogan és izgatottan lépett be a vaskapun, ahol már a többi kisiskolás várakozott. A közvetlenül utána érkező, már a tanító néni volt, aki akkor csukta be először a gyerekek mögött, az emlékezetes zajjal záródó kovácsoltvas kapuajtót. Ekkor a csodálkozó szemekben előtűnt egy újabb érzelem. Kérdően emelték meg mindannyian állukat és kissé lemerevedve, az egyik kétségből, a másikba estek. Távolabb, az udvar hátsó részén három vaskos fa állt bölcsen. Egyikük sárguló levél formájában, a beteljesedett élet üzenetét repítette Polett lakkcipője elé. A barna hajú kislány felvette és hevesen dobogó szívében enyhült a félelem, amit a pár perccel ezelőtt baljósan kattanó zár honosított meg benne.
Az igazság az, hogy akkor még nem tudták felfogni igazán a jelentőségét, de új korszak kezdődött az életükben. Hirtelen apró felnőttekké váltak. A szülők már jó ideje trenírozták magukat erre a napra – belül, vegyes érzelmek és emlékek kavarogtak bennük. Egyrészt megmosolyogtató és szívet melengető érzés, hogy gyermekük ezentúl minden nap elindul majd az otthon biztonságából és átlépi azt a bizonyos küszöböt. Másrészt az elengedés, a búcsúzás és az idő megfoghatatlan múlása, amin a szülők, mint merengő gondolat-halmok, el-elrévedeztek.
Az iskolában először még túlsúlyban vannak a játékos elemek, amik az óvoda és a gyermekiség közelségét hivatottak megtartani. Mintha ma lett volna, amikor először kaptuk meg édesanyánktól a papírba csomagolt szendvicset, a pulóveren fényesített almát. A suli alatt, új értelmet nyertek az üres üdítősüvegek, amelyekbe anyáink szinte sosem azt töltötték, amire a szerencsétlen műanyag eredetileg rendeltetett.
Idővel elmúlik a varázs: a megszokás, a hétfőtől péntekig tartó tanórák - az élet kegyes és kegyetlen játékai jellemzik a mindennapokat. Szép lassan komolyabb dolgok kerülnek a táblákra: háborúkról, az emberi test mulandóságáról, szerelemről, dicsőségről és bukásról tanulunk. A neonfényes teremben a valódi életet boncolgatjuk és egyszersmind megértjük: hús-vér emberek vagyunk. Ősi ösztönökkel, történelmi múlttal, elméletekkel. A fiatalként sokszor haszontalannak tartott tudás, mai kenyerünk lenne – azonban, hiába bánjuk a múltbeli alázatunk hiányát - az elpazarolt percek és a meg nem szerzett tudás, nem csoszogtak utánunk az évek során: nélkülük üres, megvezethető emberek vagyunk. Éhezünk az útmutatásra, hiszen magunktól nem találjuk az ösvényt. A kész termékek világában, kész információkra vágyunk – és valljuk be, keveset akarunk gondolkodni. A legnagyobb hibát itt követjük el, hiszen beállunk a sorba, kikérjük a kaját és az orrunk alatt motyogva, jól megzabáljuk. Mindegy mi az, hiszen viszonylag könnyen emészthető, lenyelhető adagokat kapunk. Ez a kulcs: így mindenki csendben van. De meddig mehet ez így tovább?

Azon az estén Polett sem akart gondolkodni, tele volt a hócipője mindennel.
Félt.
Félt, hogy a fiatalságát egy tetőtéri szobában kell töltenie.
Félt, hogy nem kell senkinek.
Félt, hogy nem jó, amit és ahogyan csinál.
Félt, hogy nincs értelme.
Félt a napok múlásától - görcsösen megakart élni minden egyes ’huszonnégyórát’, amit az élettől kegyesen megkapott. Ez a félelem gyakran megbénította. 
Titkait a kávéfoltos bőrkötés őrizte: kedélyét hullámzónak, szépségét mulandónak érezte.
Az ágyról, a padlóra ült át – pokrócába burkolózott – majd néhány, majdnem csúnya szitokszó hagyta el a száját, amiért a tegnapi születésnapi torta maradványait vélte felfedezni, a szőnyeg szálai között.
Húsz év. – fantasztikus.
A koszos padlón ülve, felsejlett benne, hogy nem ártana kiporszívóznia. A zúgó masina hangja elnyomja majd a nagy csendet, és talán a földre hullott, nyomasztó gondolatmorzsákat is felszívja.
Remélem, nem tömődik el ez a vacak – lépett rá Polett az indító gombra. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...