Ugrás a fő tartalomra

TABULA RASA

Ajjaj – bárcsak minden nap tiszta lap
Lehetne: De reggel, mikor ébredsz,
Nyitod szemed és feldereng
Munkahelyi szellemed – hol
Bitang kórókat fújkál a szél
Az irodai folyosón kevés, aki él.
Rántott húsos szendvics, kávé
Aztán pláza – máris
maszatos lett a tabula rasa.
Hazaúton gyűlik már a korom,
Sötét: tested, mint a nedves hús
Igyekszel, hogy hazahúzd – de
Rajtad már a koszos panír, tudod
Amit le nem mosol – Az ágyba esve
Benned motoszkál a gondolat,
Holnap újra virrad a munkanap.
És a történet sem kerek egész,
Míg ki nem sütnek – olajba mész.
A régi forró vágyak, már nem
Beszédtárgyak – Húsod szárazra sütve
A rajtad csámcsogóknak a pezsgő behűtve.
Mialatt lelked, otthon feleszmél: elaludt
A drága hiába caplat utánad a munkába
Más sorsa már nem lesz, mint egykor
Díszes szalvétaként zsírosan dobják a kukába.
Ajjaj – bárcsak minden nap tiszta lap
Lehetne.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

emlék-párologtató

Elpárolgó füstös memória A fejek fölül hol a glória?  Négy fal közé zárva gomolygó Ködben várakoznak a toporgók Szabadság érzéssel választottak börtönt Táblázott kiút? Innen nincs exit rögtön Lassú világban fanyar ízű az elmúló idő  Szahara szájú szeretők - igazából kik ők? Csinos arcok, formás testek: a fiatalság bonyolult és merengő Lázadás és káosz: szemfehérjék izzó mosolyában senyvedő  Hazug oxigén - fénytelen torkokból fújt mesék illannak el  Egyszerű bájukkal a lét elviselhetetlenségét tompítják el Átlátszatlan, bemattult poharak szélére száradt érzést sikálók Tükör mélyére mászó, magukra visszanézők: hamisból kiszállók Elharapott ínyrózsaszín ígéretek: remény illatú fogadalmak Múló zsibbadás után fül-zúgnak a megváltó forradalmak

csőlátás

zöld szemek alján feneketlen kút, nem áll víz ott túlcsorduló érzéseket kivezető örök-forrást sírok törékeny újságpapír - betűk, kontextus - átlátom az instant messzelátót nyirkos tenyérrel formázom fókuszban a szégyenlős táj, ősz-színekkel takarózik a horizontot kémlelem, miközben a kétely vakarózik vad és szelíd szikrákat szórnak az illékony képzetek szűk távcső keresztmetszetében szorítom a két kezed félek éles könnyeket szül a gondolat, ha torkomon akad döntök: hallhatóvá gyúrom még ha viszonzatlan is marad elárulom félszegen: kettőnket látom egy poszterszerű helyen vakít a szerelem, melengető fények kápráznak a szemüvegen

aki éjjel..

a műanyag pohár el dobható, nem kérdé s használttá a tiszta is könnyen rontható felszínes helyről inni  üdítő érzés vibráló városi lelket összeroppantó sok hiábavaló pohártöltögetés után valódit keresel és ez igazi áldás remegő kézzel festettet kutatsz bután  felhajtod a korai piacot: Ő vár rád   marasztalni akarónak igazi melós szépség idő míg száj és perem egymásra talál   porcelán csészében kortyolható mélység sűrűjében teafű, abból oldódik a halál  Hitka Viktória - Porcelán csésze