Ugrás a fő tartalomra

csőlátás

zöld szemek alján feneketlen kút, nem áll víz ott
túlcsorduló érzéseket kivezető örök-forrást sírok

törékeny újságpapír - betűk, kontextus - átlátom
az instant messzelátót nyirkos tenyérrel formázom

fókuszban a szégyenlős táj, ősz-színekkel takarózik
a horizontot kémlelem, miközben a kétely vakarózik

vad és szelíd szikrákat szórnak az illékony képzetek
szűk távcső keresztmetszetében szorítom a két kezed

félek éles könnyeket szül a gondolat, ha torkomon akad
döntök: hallhatóvá gyúrom még ha viszonzatlan is marad

elárulom félszegen: kettőnket látom egy poszterszerű helyen
vakít a szerelem, melengető fények kápráznak a szemüvegen






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

emlék-párologtató

Elpárolgó füstös memória A fejek fölül hol a glória?  Négy fal közé zárva gomolygó Ködben várakoznak a toporgók Szabadság érzéssel választottak börtönt Táblázott kiút? Innen nincs exit rögtön Lassú világban fanyar ízű az elmúló idő  Szahara szájú szeretők - igazából kik ők? Csinos arcok, formás testek: a fiatalság bonyolult és merengő Lázadás és káosz: szemfehérjék izzó mosolyában senyvedő  Hazug oxigén - fénytelen torkokból fújt mesék illannak el  Egyszerű bájukkal a lét elviselhetetlenségét tompítják el Átlátszatlan, bemattult poharak szélére száradt érzést sikálók Tükör mélyére mászó, magukra visszanézők: hamisból kiszállók Elharapott ínyrózsaszín ígéretek: remény illatú fogadalmak Múló zsibbadás után fül-zúgnak a megváltó forradalmak

kismécses

nézd, az ott alumíniumban táncikál, kormos és vadóc opál viasszal tartja magában a lelket a leértékelt kanóc halvány, erőtlen láng az égieknek fitogtat: de tündöklése múlékony  vonagló semmi-fény, látványát  a szél neveti: s az ő kacaja gyúlékony a vergődő csóvát szurkálja a felismerés: éles fuvallat eloltja, félhet Ő árnyék-népszerűsége már önmagában kegyetlen: percekben mérhető végül hűvös humorát, mint igazságot leheli szét: hamar füstté válik a mű-ártatlan nesztelen estén álmok foszlanak szét a szélben:   a                                                                                                                                              sosem                                                                                             volt                                                                                                 románc                                                                                                         így                             

Csikk és hamu

 A túlfeszültség miatt az áram, a nyugati ember alapvető szükséglete megszűnt létezni. Az emberek tudták, hogy a sötétség nem lesz állandó társuk, múlandó állapot. Mégis abban a pillanatban, hogy minden elsötétült, adrenalin szabadult fel a testekben és cselekedni kezdtek. A sötétben tapogatózva, az aki eddig fényben élt nehezen találja meg merre van az előre. Az ismerős tárgyak egyszerre lesznek jelzőkkel felaggatva. Aprók, hidegek, hegyesek. Feltűnően hangosan kezd kattogni az óra mutatója és az idő múlása valahogy megváltozik. Az olyan pillanatokban, amelyekben magunkra maradunk és tárgyaink, eszközeink láthatatlanná válnak - könnyen elhisszük, hogy a világ egy csendes hely. Zajoktól és fényektől mentesen az oly sokszor elnyomott gondolatok erőre kapnak, érzik, hogy eljött az idő. Az idő amikor összegubancolhatják harmonikusnak tűnő életünket. Autóban ültem éppen, mikor az áramszünet miatt elsötétedett. A kiadó tábla nem zizegett pirosan, a zárva felirat sem pörkölte halálra a legye