Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy futószalag. Az avatatlan szemeknek, igen egyszerűnek és közönségesnek tűnhetett - ugyanolyan piszkos, fekete futószalag volt, mint a többi. Senki nem becézte, érintést vagy simogatást nagyon ritkán kapott. Alapvető tárgynak tartották, munkájának fontosságán nem elmélkedtek. Legtöbbször méltatlanul bántak vele, értéke kizárólagosan akkor emelkedett meg egy kicsit, amikor a szalag minden négyzetcentimétere tele volt áruval. Ekkor sóvárgó szempárok kémlelték az olykor mozdulásra bírt szállítmányozót és türelmetlenül várták, mikor bukkan már elő legalább egy néhány centiméter széles, fekete terület. Hangos sóhajjal nyugtázták, hogy végre pakolhatnak az üres részre és néha elmormoltak mellette egy szelíd dicséretet.
A futószalagok élete ennyiből állt. Fáradhatatlanul görögtek tovább a fogyasztói társadalom remekei alatt - az ő érdemük volt, hogy a pénztáros nyújtózkodás nélkül kézbe vehette a joghurtot bifidus essensis-szel, beblokkolhatta a csokoládés mangalicatepertőt, leolvashatta a vonalkódot a kakaóval színezett rozskenyérről, és beüthette az ötven százalékos engedményt a közeli lejáratú babcsírára.
Az emberekben kibírhatatlan és állandó vágyakozást keltett a média, melynek minden célja a birtoklásvágy, a fogyasztás utáni áhítozás mértéktelen bővítése volt. Céljaik elérésére végtelen időt és pénzt fordítottak - megoldást találtak mindenre. Ennek eredményeképpen, ha valakinek éppen volt pénze, erős késztetést érzett arra, hogy hamar és ész nélkül elköltse azt. Akinek pedig nem volt pénze, az kért és általában kapott is - a bankok és az uzsorások ugyanis nagyon szívesen segítettek az embereken. Eleinte semmi probléma nem volt, mindenki élvezte, hogy új autóba teheti a seggét és, hogy az óvodába a legújabb mesecsatornán debütált babát vihette be a gyerek. Később, amikor tudatosult, hogy a színes selyemkendős hölgyekkel és ATM-ekkel tarkított épületek nem önzetlenül adtak a kezekbe pénzt, elkezdődött a jajveszékelés. A hitelek óriási családzabálókká váltak, ádáz, feneketlen gyomrú szörnyekké duzzadtak, és ham bekaptak minden szélmalomharcban elgyengült lelket. Legfinomabb falatnak az anyukák és apukák bizonyultak, akik éjt nappallá téve igyekeztek megfelelni a munkahelyük és a bankok által támasztott feltételeknek. Igazi ínyencségnek számított a túlórákban kiéhezett, sápadt, koffeinre áhítozó, gyakran dohányfüst-diétán megedződött test, amibe esténként már csak a gyerekfektetés idejére szállt vissza a lélek.
A gyermekek attól, hogy kicsik, még nem buták. A legmesteribb színészi játékon is átlátnak és egyszerűen megérzik, ha valami nincs rendben. Féltik a szüleiket és érthetően tőlük várják a megoldást – számukra bennük van a remény. Ugyanakkor áldott tudatlanságban élnek és úgy szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, mint anno minden gyermek - aki mára amnéziás, fantáziátlan felnőtté sorvadt: tárgyaknak szenteli a figyelmét, hajtja a pénzt és közben elfelejti mi is igazán fontos az életben. A gyermekek kíváncsiak, ki vannak éhezve az információra – nem lenne szabad őket eltiporni és holmi, nyaggató-tényezővé degradálni.
A világ eredendően harmóniában van minden benne élő lénnyel - az egyszerű dolgokban mindig megbújnak olyan rejtélyes részletek, amelyek izgalmassá és kiegyenlítetté teszik a játszmákat az életben. A futószalagok hétköznapisága mögött is lapul ám egy titok, amit azonban a felnőttek szemmagasságában rettentő kevesen vesznek észre. A szerencsések - akikben a gyarapodó évek száma, még nem irtotta ki teljesen a fantáziát - olyat láthatnak, amit csak néhány hithű gyermeki szempár.
A futószalagok alatt világszerte kifinomult munkamorál uralkodik, itt élnek a vak, kosszal és morzsával táplálkozó husmókok. Ezek a lények tökéletes összhangban vannak a mi „fenti” világunkkal, életük értelme a mi szolgálatunk. Az emberi birtoklásvágy malmában őrölnek, erőfeszítéseik nélkül nem forogna a szalag, nem utaznának a vonalkód olvasóig a kifizetendő termékek. Amikor legközelebb leugrunk óvszert venni vagy nagybevásárláskor telepakoljuk a futószalagot palackos vizekkel, jusson eszünkbe egy percre, hogy az emberi gyarlóság oltárán áldozunk mindannyian, de ha már úgyis ennyire elferdültek igényeink és életünket a dolgok megléte és meg nem léte tartja állandó mozgásban – adjunk legalább annyi igazi örömet magunknak, hogy (például) valódi válaszra méltatjuk a gyermekünket, amikor azt kérdezi tőlünk a hipermarketben; hogyan működik a futószalag?
Nem kell azonnal és technikailag tökéletesen válaszolni, de ne taszítsuk a tisztán ragyogó gyermeki elmét, a felnőtt lét problémakörének legmélyebb bugyraiba, főleg ne úgy, hogy mi már ott vagyunk és cseppet sem élvezzük.
Éljen az emberiség,
éljen a szeretet.
Ne rontsunk el
több gyermeket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése