Csikk és hamu

 A túlfeszültség miatt az áram, a nyugati ember alapvető szükséglete megszűnt létezni. Az emberek tudták, hogy a sötétség nem lesz állandó társuk, múlandó állapot. Mégis abban a pillanatban, hogy minden elsötétült, adrenalin szabadult fel a testekben és cselekedni kezdtek.

A sötétben tapogatózva, az aki eddig fényben élt nehezen találja meg merre van az előre. Az ismerős tárgyak egyszerre lesznek jelzőkkel felaggatva. Aprók, hidegek, hegyesek. Feltűnően hangosan kezd kattogni az óra mutatója és az idő múlása valahogy megváltozik.

Az olyan pillanatokban, amelyekben magunkra maradunk és tárgyaink, eszközeink láthatatlanná válnak - könnyen elhisszük, hogy a világ egy csendes hely. Zajoktól és fényektől mentesen az oly sokszor elnyomott gondolatok erőre kapnak, érzik, hogy eljött az idő. Az idő amikor összegubancolhatják harmonikusnak tűnő életünket.

Autóban ültem éppen, mikor az áramszünet miatt elsötétedett. A kiadó tábla nem zizegett pirosan, a zárva felirat sem pörkölte halálra a legyeket. A jelzőlámpák megpihentek, egyéniségüktől megfosztva álltak a búrába zárt gyalogos figurák. A benzinkút áraira nem terelődött szem, az autóutat nem vette ölbe a közúti világítás. A vihar szépségét nem sokszorozta fel a járdákon csillámló nyári eső, nem táncoltak opálos fénysugarak a koszos pocsolyákban.

Egy szempillantás alatt, mintha megállt volna az élet a körúton.

Ültem a kormány mögött és a legközelebbi lehetőségnél félrehúzódtam. Elsétáltam egy nyugodt részre. Nem éreztem rosszul magam. Élveztem a kialakult helyzetet. Rágyújtottam egy szál cigarettára, a gyufa melege rövid csókban vált eggyé a fullasztó párával.

Úgy éreztem én vagyok a sötétség. Úgy éreztem, hogy ez az egész értem van. Úgy éreztem, hogy minden létező, alázatosan engem kezdett szolgálni. Talán tudták, hogy csend kell nekem. Talán sejtették, hogy egyedül sehol sem találom meg. Talán tudták, hogy nem is kerestem. Talán mindig is féltem tőle.

Az ember megijed ha valami váratlan történik vele. Ha nem tud úrrá lenni önmagán, a félelem megbénítja. Ha sokk élmény éri, talán örökre a nihilt választja az eseménydús élet helyett. Olyannyira meg akarja kímélni magát az olyan nyugtalanító tényezőktől, mint a gondolatai.

A szememet a cigaretta narancsosan izzó vége ragadta el. Mindvégig a tűz jelentőségére emlékeztetett. A láng, a meleg, a fény, a tűz  - egyfélék. Erejük és fontosságuk felbecsülhetetlen. Életünk nélkülözhetetlen részei, de ha teljhatalmat kapnak végeznek az emberrel.

Egy kapcsolatban létfontosságú a fenntarthatóság szempontjából megtalálni az ideális hőmérsékletet. Sajnos nekünk nem sikerült.
A kapcsolatomban rettenetesen fáztam.
Míg a másik fél teste magányában is izzott.
Nem volt rám szüksége - másra vágyott - hűvöset, zártat, sötétet akart, mert már egyedül is melege volt.
Nem tudott rajtam segíteni, nem tudott felmelegíteni.
Az én testem nyitottságra, világosra, melegségre vágyott.
Érzelmekre, törődésre, de igényeink nem egyfelé tartottak.

Hazamehettem volna, ismertem a járást. Az autón van világítás, semmiben sem akadályozott az áramszünet. Az igazság az volt, hogy nem akartam. Hazaindulni még talán, de hazaérni semmiképp.

Mikor egyedül voltam kevésbé éreztem a reszkető testemet szánalmasnak. EGYEDÜL FÁZNI MÉGIS MÁS, MINT A TŰZ KÖZVETLEN KÖZELÉBEN. A tűz mellett fázni megbocsáthatatlan és elviselhetetlen érzés.

Olyan régóta fáztam már, hogy teljesen kihűlt a testem. Az érzéseim gúzsba kötöttek és elfagyott végtagokkal nem tudtam kiszabadulni. Sokáig reméltem a meleget a tűztől. Próbáltam közeledni felé, de mindig égési sérülés lett belőle, nem felmelegedés.

Az utolsó adag füstöt fújtam ki, amikor a csikket ledobtam a lábam elé és ahogy eltapostam - hirtelen világos lett. Amint kialudt a parázs, amint eloltottam a tüzet - minden helyreállt.

Egyszer s mindenkorra megértettem mit akartak üzenni nekem.

Hazamentem és végre eloltottam a tüzet. Mert még a hamu is jobb, mint a tűz, ami mellett jéggé fagy a szívem.

Ahogy ott maradtam a tűz nélküli szobában, hirtelen több levegőm lett. Az összes oxigén az enyém volt. Nem fukarkodtam hát vele tovább. Jó nagyokat szívtam belőle és kihúzott mellkassal, egyenes tartással összeszedtem az ott maradt hamut, majd a ház elé szórtam.

A szobából az ablakon át néztem, ahogy az eső elhűti, a szél széthordja, a föld beissza.
Nem a kukába dobtam, nem lapátra tettem.
Új esélyt adtam neki az életre.
Kívánom, hogy támadjon fel poraiból. Mással, máshol, másképp.

A lábfejemen takaró, kezemben vörösbor pihen az öblös pohárban. Hallom ahogy a szél és az esőcseppek barátkoznak a szinte őszi, július estén.

Lehet, hogy hűvös van.
De már nem fázom.