Gyertyafénynél melegedni

...

Az emberek azt várják el a másik embertől, hogy ne beszéljen olyan kellemetlen dolgokról, mint a szeretteinek az elvesztése. A gyengék nem akarják, hogy a gyász felüsse a fejét a közelükben. A haláltól félnek, de az jön és egyúttal megy is. A gyász kegyetlenebb. Állandósul. Őt biztosan észreveszi mindenki, amikor itt marad.

Amennyiben a közelünkben valakinek úgy adódik, hogy fel kell vennie a küzdelmet a gyászával, azt jobb messziről elkerülni?

Mindenkinek saját gyásza van. Amit sajátjaként kezelget, mint egy sebet ami igazán rossz helyen van.

A kellemetlen sérülések tabuként kezelendőek. Senki nem kíváncsi rá, ha kiserken, ha megváltozik a színe, ha begyullad - ha fáj.

A megsebzett helyzetét tovább rontja, hogy nem beszélhet a fájdalmáról. Egy ilyen mély sebet viselni sehogy sem kényelmes. Nagyon nehéz eltakarni, de ugye elvárják, hogy ne vérezzen össze szerencsétlen semmit és senkit.

A társadalom által megvetett - feddhetetlen - érzelemtől lüktető nyílások ezek, közel a szívhez. Rongyokkal, gézekkel, műanyaggal letapasztva, egész álló nap fuldokolva várják az estéket, hogy aztán otthon, ahol semmilyen rosszalló tekintet nem látja, kiszellőzhessenek.

A négy fal között, vaskos függönyök mögött tisztulnak a sebek.

Ilyenkor fáj csak igazán.

A látvány elborzaszt: Nincs itt. Elment. Nem lesz már itt többet. Sem itt, sem a mamánál. Nem fog felkacagni, nem fog a vállamra borulni. Nem fog az őrületbe kergetni, sem megcsikizni. Nem tüsszent majd és én nem mondom, hogy Egészségedre! Nem kér többé tanácsot. Nem fog kigúnyolni, ha hülyén öltözöm fel. Nem dugja az ujját a nyers tésztába és én nem ütök rá a kezére. Nem mondja, hogy fázik és én nem takarom be. Nem álmodik többet arról, hogy gyermeke lesz és én nem álmodom arról, hogy megismerem az unokám. Nem koccintunk a szülinapjára és nem tartunk csajos bulit. Nem kér tőlem féltve őrzött receptet és én nem tanítom meg soha többé semmire.

A legfájdalmasabb a nincs érzés. Elviselhetetlen.

Mintha kényszerből száraz kenyeret kellene letuszkolni egy összeszűkült torkon. Meg kell tenni. Bár soha nem lesz finom, sem jól eső, de meg kell próbálni. Nedvesség nélkül azonban nem megy. Ezért kellenek a könnyek. Nehogy a torkunkon akadjon ez a keserű, karcos falat. Nehogy belehaljunk.

Mikor ezt írom sírok. Téged látlak. Egészen valódinak tűnsz.

A könnyek egészen könnyedén születnek meg a szememben, majd végiggördülnek az orrom nyergén, mint a hétvégi gyerekek a csúszdán. Lecsöppennek a poros parkettára, éppen a hamu mellé ami a cigarettámból hullott a földre.

Fázom.

Úgy érzem minden egyes eltávozott lélekkel kicsit hidegebb lesz ebben a világban. S mi, akik itt maradunk, először csak kívül kezdünk el fázni - melengető ölelésre, rumos teára vágyunk. Aztán, ahogy a gyertyaláng fényét bámulva megértjük miről szól ez az egész búcsúzás, legbelül kezd el hűlni a testünk.

Amikor végül úgy döntünk felülkerekedünk az önző birtoklásvágyon és elengedjük az itt maradt lelkeket - akkor ráeszmélünk, hogy azt az apró hűvös részt, nagyon nehéz lesz újramelegíteni.

Képszakadás.

A sírodnál állok gátlásaimat levetkőzve, pőrén, együgyűen - őszintén.

Látlak.

A szemedet is.

Mosolyog.

Megígérem neked.

Most megígérem neked: Megpróbálom!

...