Ugrás a fő tartalomra

---------------------------------------------------

A fehér csík
Mária. Mária. Mária. Mária.  Mária. Mária. Mária. Mária.  Mária. Mária. 


M. Á. R. I. A.
M Á R I A
A I R Á M
M Á R A I
Á M R A I
I M Á R A


Bosszantóan átlagos életet kreált magának. Hamvas és fiatal volt, de vézna és gyámoltalan. A csontjain alig volt hús, és az ereiben, mintha higany folyt volna vér helyett. Kínosan ügyelt rá, hogy ne történjen vele semmi különös. Ha valami nem volt teljesen kiszámítható attól összerezzent, mint egy mihaszna rágcsáló, akinek a testvérét éppen kettécsapta az egérfogó. A hétvégéit csak az különböztette meg a hétköznapoktól, hogy olyankor a napindító feketéjét otthon hörpintette fel.
Sajnos még szombaton is képes volt hadarni. Nem a szavakat kergette túl gyorsan karámba, hanem a feladatokat zsúfolta egymásra fejvesztve. Hatvan perc? Huszonnégy óra? Neki minden kevésnek bizonyult. Őrült tempót diktált neki a világ? Ez az untig lerágott frázis tartotta volna gúzsba kötve?
Rohanó világ.
Nem tűnik olyan ijesztőnek. A lánynak mégis ez a művészien megkomponált hazugság volt a mindene. A börtön, amit saját magának hozott létre, ahol a hideg rácsokat a félelmei csiszolták élessé. Foglyul ejtette az álmait és az őrséget a saját védelmére tartotta fenn. Ezt a tudat alatt babusgatott, sérülékeny krepp-papírvilágot a legkisebb váratlan esemény romba dönthette volna. De Mária nem hagyta.
Az igazság az volt, hogy a munkahelyén sosem tartott szünetet és haza is csak akkor indult el, mikor már alig látott a fáradtságtól. Totális apátiába taszította őt a munka, az elvárások, a hipnotizáló monitor fénye. Modern rabszolgaként élt – bár nem volt lánc a lábán és ostorral sem bántották – fogvatartott volt. A legszomorúbb az egészben, hogy egyszerűen nem tudott ellazulni és ebben az undorító tökéletességre törekvő maximalizmusa volt a hunyó. Tulajdonképpen minden fontosabb volt annál, hogy élvezze az életet.
De aztán eljött az ő pillanata. Isten tudja miért, kikapcsolódásképp, minden ok nélkül a nevét kezdte firkálgatni a morzsás kenyérpapírra, amikor is egy anagrammára lett figyelmes. Arra, amelyik őt akarta megszólítani. Tüstént a könyvespolchoz rohant, lefújta a porréteget a Márai kötetről és végigpörgette az egész sárgásbarna laphalmazt, belélegezve az édeskés dohányillatot:
„A dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt. S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom. Mert az élet különös jelbeszéde mindennel szól hozzánk ilyen napokon, minden figyelmeztet, minden jel és ábra, csak meg kell érteni. A dolgok egy napon megérnek és válaszolnak.”[1]  
A sorok után belenyilallt a fájdalom és a szívéhez kapott. Oly régen nem szánt önmagára egy percet sem, úgyhogy egyszersmind csak a fehér csík járt az eszében. A vágy, amit mindig elnyomott, az álom, amit selyemzsebkendőbe csomagolt és kulcsra zárt egy éjsötét fiókba.
Vajon elég erős lesz hozzá, hogy felvállalja a fehér csíkot?
A lány nem tudta a választ, de olyannyira felbátorodott az író soraitól, hogy már az a végtelenül hosszú út sem riasztotta el, ami az álma és közte húzódott.
Őszintén érezte, hogy meg kell szereznie a fehér csíkot. Tudta, hogy ez a kaland lesz az első lépése önmaga felé. A szabadság felé.






[1] Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...