A fehér csík
Mária. Mária. Mária. Mária. Mária. Mária. Mária. Mária. Mária. Mária.
M. Á. R. I. A.
M Á R I A
A I R Á M
M Á R A I
Á M R A I
I M Á R A
Bosszantóan átlagos életet kreált magának. Hamvas és fiatal volt, de vézna és gyámoltalan. A csontjain alig volt hús, és az ereiben, mintha higany folyt volna vér helyett. Kínosan ügyelt rá, hogy ne történjen vele semmi különös. Ha valami nem volt teljesen kiszámítható attól összerezzent, mint egy mihaszna rágcsáló, akinek a testvérét éppen kettécsapta az egérfogó. A hétvégéit csak az különböztette meg a hétköznapoktól, hogy olyankor a napindító feketéjét otthon hörpintette fel.
Sajnos még szombaton is képes volt hadarni. Nem a szavakat kergette túl gyorsan karámba, hanem a feladatokat zsúfolta egymásra fejvesztve. Hatvan perc? Huszonnégy óra? Neki minden kevésnek bizonyult. Őrült tempót diktált neki a világ? Ez az untig lerágott frázis tartotta volna gúzsba kötve?
Rohanó világ.
Nem tűnik olyan ijesztőnek. A lánynak mégis ez a művészien megkomponált hazugság volt a mindene. A börtön, amit saját magának hozott létre, ahol a hideg rácsokat a félelmei csiszolták élessé. Foglyul ejtette az álmait és az őrséget a saját védelmére tartotta fenn. Ezt a tudat alatt babusgatott, sérülékeny krepp-papírvilágot a legkisebb váratlan esemény romba dönthette volna. De Mária nem hagyta.
Az igazság az volt, hogy a munkahelyén sosem tartott szünetet és haza is csak akkor indult el, mikor már alig látott a fáradtságtól. Totális apátiába taszította őt a munka, az elvárások, a hipnotizáló monitor fénye. Modern rabszolgaként élt – bár nem volt lánc a lábán és ostorral sem bántották – fogvatartott volt. A legszomorúbb az egészben, hogy egyszerűen nem tudott ellazulni és ebben az undorító tökéletességre törekvő maximalizmusa volt a hunyó. Tulajdonképpen minden fontosabb volt annál, hogy élvezze az életet.
Az igazság az volt, hogy a munkahelyén sosem tartott szünetet és haza is csak akkor indult el, mikor már alig látott a fáradtságtól. Totális apátiába taszította őt a munka, az elvárások, a hipnotizáló monitor fénye. Modern rabszolgaként élt – bár nem volt lánc a lábán és ostorral sem bántották – fogvatartott volt. A legszomorúbb az egészben, hogy egyszerűen nem tudott ellazulni és ebben az undorító tökéletességre törekvő maximalizmusa volt a hunyó. Tulajdonképpen minden fontosabb volt annál, hogy élvezze az életet.
De aztán eljött az ő pillanata. Isten tudja miért, kikapcsolódásképp, minden ok nélkül a nevét kezdte firkálgatni a morzsás kenyérpapírra, amikor is egy anagrammára lett figyelmes. Arra, amelyik őt akarta megszólítani. Tüstént a könyvespolchoz rohant, lefújta a porréteget a Márai kötetről és végigpörgette az egész sárgásbarna laphalmazt, belélegezve az édeskés dohányillatot:
„A dolgok ezen a napon végre szólani kezdettek hozzám, valami történt, az élet megszólalt. S ilyenkor nagyon kell figyelni, gondolom. Mert az élet különös jelbeszéde mindennel szól hozzánk ilyen napokon, minden figyelmeztet, minden jel és ábra, csak meg kell érteni. A dolgok egy napon megérnek és válaszolnak.”[1]
A sorok után belenyilallt a fájdalom és a szívéhez kapott. Oly régen nem szánt önmagára egy percet sem, úgyhogy egyszersmind csak a fehér csík járt az eszében. A vágy, amit mindig elnyomott, az álom, amit selyemzsebkendőbe csomagolt és kulcsra zárt egy éjsötét fiókba.
Vajon elég erős lesz hozzá, hogy felvállalja a fehér csíkot?
A lány nem tudta a választ, de olyannyira felbátorodott az író soraitól, hogy már az a végtelenül hosszú út sem riasztotta el, ami az álma és közte húzódott.
Őszintén érezte, hogy meg kell szereznie a fehér csíkot. Tudta, hogy ez a kaland lesz az első lépése önmaga felé. A szabadság felé.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése