Ugrás a fő tartalomra

Jó évjárat

Erős jelleme átizzik a palackon. Olyan, mint a legelőkelőbb nő. Nem kell egy szót sem szólnia, hogy észrevegyék, mégis mindenki vágyakozik rá. Kifinomult, letisztult. Kecses formái felejthetetlenek. Ahogy elnézegetjük, kedvünk támad hozzáérni. Teste kissé hűvös, kezünk melegétől bepárásodik. 
Az ujjainkkal már finoman tapintjuk őt, de jön a késztetés: többet szeretnénk. 
Rögvest a szánkhoz érintenénk, de egy ilyen teremtést nem lehet csak úgy a magunkévá tenni. Tisztelettel kell közelíteni felé. Megadással. 
Ahhoz, hogy őt megkapjuk, először magunkat kell komolyan vennünk. Egy ilyen nő méterekről kiszúrja a gyenge jellemet. Kiszagolja a gyávaságot. Látja a félelmet. Egy ilyen nőt csak határozott magabiztosság és önzetlen megadás elegyében illatozva illendő megszólítani. Éreznie kell, hogy nem csak le akarjuk nyelni. 

Először is megszabadítjuk a korlátaitól. Megmutatjuk neki az utat, majd tisztelettel várunk amíg megszokja új környezetét. Közben mélyreható pillantásokkal pásztázzuk őt. Díjazzuk a kitárulkozást, az ártatlanságát. Hagyjuk, hogy saját gyönyörűsége bűvölje el őt, ami a szemünkből tükröződik vissza az övébe. 
Mikor kellően kinyújtózott, elkezdhetünk közeledni felé. Csodáljuk meg bőre selymét, elemezzük lelkének illatát, mely láthatatlanul tör a felszínre. Szívjuk magunkba őt. Anélkül, hogy tényleg érintkeznénk vele. 
Egy pillanatra úgy érezhetjük elcsíptük. Ez az a pillanat, amikor le kell lassítanunk és látszólag tenni egy lépést hátrafelé. Érthető, hogy szinte eltitkolhatatlan áhítozás van bennünk, de ha magunkénak akarjuk őt, most kell résen lennünk. 
Ha minden jól alakul, rövidesen rajta a sor. A lassú lépések kellően felcsigázták őt, így minél hamarabb meg akar szerezni minket. 
Ő már nem akar várni. Meg akarja mutatni ki is ő valójában. 

Már ő akar megkóstolni minket. 

Nedves korttyá akar válni a szánkban. 
Szét akar terülni a nyelvünkön. 
Keveredni akar a nyálunkkal. 
A részünkké akar válni. 
Egységgé. 
Vérré. 

Mikor végre a szánkhoz emeljük és belekortyolunk illatozó szépségébe,
a szemhéjunk nem bírja el a gyönyör terhét és egyszersmind becsukódik. 



Másodpercre pontosan mindketten ugyanabban az élményben részesülünk, ami különlegessé teszi a pillanatot.

Összeforrni valakivel olyan dolog, amit mesterségesen nem lehet létrehozni. Türelem, megbecsülés vezet a beteljesedéshez. 
Az egymáshoz simulás művészetében nagyot alkotni elismerés, semmiképp sem szégyen.
Vegyük végre tudomásul, hogy a szerelemnek és a borfogyasztásnak is van kultúrája.

Minden valódi bor és minden igazi nő megérdemli, hogy önmagáért szeressék és tiszteljék. 
Nemes egyszerűséggel -  kóla és smink nélkül.




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

Esti mese cukormentesen

  Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy futószalag. Az avatatlan szemeknek, igen egyszerűnek és közönségesnek tűnhetett - ugyanolyan piszkos, fekete futószalag volt, mint a többi. Senki nem becézte, érintést vagy simogatást nagyon ritkán kapott. Alapvető tárgynak tartották, munkájának fontosságán nem elmélkedtek. Legtöbbször méltatlanul bántak vele, értéke kizárólagosan akkor emelkedett meg egy kicsit, amikor a szalag minden négyzetcentimétere tele volt áruval. Ekkor sóvárgó szempárok kémlelték az olykor mozdulásra bírt szállítmányozót és türelmetlenül várták, mikor bukkan már elő legalább egy néhány centiméter széles, fekete terület. Hangos sóhajjal nyugtázták, hogy végre pakolhatnak az üres részre és néha elmormoltak mellette egy szelíd dicséretet.  A futószalagok élete ennyiből állt. Fáradhatatlanul görögtek tovább a fogyasztói társadalom remekei alatt - az ő érdemük volt, hogy a pénztáros nyújtózkodás nélkül kézbe vehette a joghurtot bifidus essensis-szel, beblokkol...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...