Apátia.org

Figyelem! Csak erős idegzetűeknek!

Lesarkított, eltúlzott, kissé szarkasztikus sorok következnek.*

*E sorokkal szoros összefüggésben kialakuló mindennemű sértődés az olvasó saját önértékelési gondjait feltételezi. A betűkből megformált sorok, az objektivitást nélkülözik, következésképpen nem szolgáltatnak semmiféle rágalom alapot. Ily módon az írói szándékosság gyanúja fel sem merülhet, ennek feltételezése teljességgel elfogadhatatlan.

Ritkaság számba megy, ha az embernek sikerül egy kicsit kiszakadni a mindennapokból. Természetesen mindenki másképp csinálja. A továbbiakban azon szerencsésekről lesz szó, akiknek minden héten megadatik, hogy a hétvégét nem a munkahelyükön töltik. Továbbá lakásban élnek és nem házban. Véleményem szerint ez nagyon fontos, mert egy házban élő embernek nincs ennyi ideje. 

Kanapélakók, avagy a közösségi oldalak áldozatai:

Van aki már péntek este tudja, hogy másnap nem kel fel időben. Tudatosan kapcsolja magát Off üzemmódba és önként hagyja ki az első két étkezést az ágyban maradást választva.  Ezek az emberek nagyrészt magaslati levegőn, kb. 50 - 90 négyzetméternyi területen élnek.  A szombat-vasárnapot nemes egyszerűséggel a semmi tanulmányozásával töltik. Ha csak vidéki hozzátartozók, vagy egyéb házban élő ismerősök nem igénylik, nem kell gyomlálniuk, füvet nyírniuk, szerszámokat keresniük, vagy az udvaron hajlongva kutyaszart szedni. 

Ezek a panelkirályok, a hétvégék győztesei. Egy hajszára hasonlító, fejben előre megtervezett takarítással az egész lakást rendbe tudják tenni laza egy óra alatt. Ők azok akik irigylésre méltóan sok időt képesek a közösségi média platformjára pocsékolni, és ott virtuálisan bizonygatni, hogy mennyi mindent csinálnak. Ezek az emberek állatkertbe járnak, macival nyalatják a mézet, jó vicceket olvasnak és ezeket meg is osztják embertársaikkal, mert nagyon rendesek. Sokat ülnek autóban, motoron, de annyira fotogének közben, hogy meg kell örökíteniük. A családi házban lakókkal ellentétben, rengeteg hasznos időt nyernek az élettér lecsökkentésével. Kinyújtják a kezüket és szinte bármit elérnek a kanapéról. Egyesek kutyát, macskát, mások gyereket tartanak. A lakásba teregetnek és az erkélyre teszik a hűteni valót. A legtöbb lakóházban lift szolgálja ki a fáradt lábaikat, miután leugrottak az 5-10 méterre található, éjjel-nappali közértbe. 

Az internet gyors és fáradhatatlan. Egyetlen feladata van, mégpedig hogy legyen. Rendelkezésre álljon és kielégítse az igényeket. Segítségével filmezhetünk, sorozatot nézhetünk, receptet tölthetünk le és egész egyszerűen elfelejthetünk élni, vagy megélni. 

Megélni a pillanatot, mielőtt megörökítenénk azt. Szomorú, hogy azelőtt becsekkolunk egy helyre, hogy igazából körbenéztünk volna. Nem bővítjük földrajzi ismereteinket, mert csak az számít, hogy mások tudjanak róla, hogy vagyunk valahol. Pedig gyakran mi magunk nem tudjuk az országban vagy a világban merre is helyezkedünk el éppen. Lefotózzuk, kiírjuk, megköszönjük. Akkor amikor történik. Éppen történik. Velünk. Nem mással.
Mélyről jön a vágy, hogy a történést megosszuk másokkal - virtuális életünk semmitmondó alakjaival, látszatismerősökkel - várva a visszajelzésekre. Egy mai embernek ez nagy dolog. Sőt, ez mérce.

De vajon valóság-e?
Érdekel-e bárkit mi történik velünk? Aki látja, megérdemli-e, hogy tudjon róla? Mit kapunk cserébe, hogy kiteregetjük az életünket? Elismerést, bókot, bökést? Lenézést, gonosz szavakat, irigységet, pletykát? Nincs olyan ember, aki kedvelné, ha a háta mögött beszélnek róla. Mégis ehhez az ismétlődő játékhoz asszisztálunk mindannyian. Hol beszédtémát szolgáltatunk, hol beszédtémát keresünk. 

Az ember éppen ezekre a monoton, adok-kapok kényszerlájkokra vadászva veszíti el a pillanatot. Ami csak az övé lehetne. Titok, öröm, fájdalom. 

Örök emlékként éghetne a memóriába. Saját élmény, amit a magáénak érezhetne.
Sajnálatosan elterjedt, modern népbetegség ez. Nem gyógyíthatatlan, de maradandó károkat tud okozni. Akár percenként változó tünetegyüttes ez, amitől nehéz távol maradni. Fertőző. Legkönnyebben várótermekben, tömegközlekedés közben terjed. Kikerülhetetlen velejárója, hogy passzív résztvevőként ugyanolyan káros, mint aktív félként. 

Mi emberek, szép lassan elfelejtünk a nevünkhöz méltóan viselkedni. 

A szó szoros értelmében Fogyasztó-ként létezünk. A közösségi oldalak által diktált szigorú étrend betartásával képesek vagyunk a totális apátiára. Ez a fajta érzelmi közönyösség elszomorító jellemzője a mindennapjainknak. Ami pedig megdöbbentő, hogy a valódi és a virtuális világban használt viselkedési formák között elmosódik a határ. 

Római császárokká tesz minket a technika. Kezünkben a fényes hatalom és mi egy könnyed ujjmozdítással dönthetünk. Tetszik vagy sem. Szép vagy csúnya.

Az online világban a mindenki által használt technikás továbbgörgetés, az utcán, a való életben a fejfordítás. 

Mert amiről nem veszünk tudomást, az ott sincs.
Ugye?