Ugrás a fő tartalomra

Ő


Messziről kiszúrtam az albínó férfit, aki rettentő gyorsan közeledett felém. Az egész szemhéjam remegett mintha cérnával rángatnák, a felforrósodott bőrömön szinte gőzzé vált a hideg verejték. Először kíváncsiságot éreztem, aztán félelem tódult belém. Ami talán nem meglepő, amikor egy ijesztően világos bőrű, tejfehér hajú ember egyenesen felénk tart, miközben arcán torz vonások simulnak rémisztően hideg eleggyé. A szemei valósággal megbénítottak. Valami furcsa pirosság izzott bennük, amit sem szempilla, sem szemöldök nem keretezett. Olyan érzésem támadt, hogy a férfiban nem folyik a vér, mégis sokkal erősebbnek éreztem magamnál és ez be is bizonyosodott, amikor a torkomnak esett. A nyirkos kezei úgy takarták el a barna nyakamat, akár a friss hó az udvaron heverő rozsdás vasat. Először ért hozzám fehér ember undor nélkül. Mérhetetlen szeretetet éreztem.

Tudja, Apám és Anyám is így „szeretgetett” bennünket. Egészen hozzászoktam már. – mondta Káló mosolygó tekintettel és szájának szélső íve egy leheletnyit felfelé rándult.

-        Érzékletes. Folytassa Káló – mondta a doktor úr a jegyzeteibe merülve.

A Fehér emberrel akkor találkoztam először, amikor jól összeverekedtem a Döbrösiék szeme fényével. Undok egy gyerek volt. Kovácsoltvas kapu mögött laktak, az apja szerszámosfészere is tágasabb volt, mint a mi otthonunk. Mindenük megvolt, csak a gyereknevelésre már nem jutott idő a családban.
Tulajdonképpen sok közös volt bennünk. Ugyanolyan neveletlen tuskók voltunk, csak én az ő levendulaillatú, galléros pólójáról álmodtam, neki pedig minden vágya volt összekoszolni és tönkretenni azt. Őt akkor szidták le, ha rosszul viselkedett, engem azért bántottak, mert jó akartam lenni. Döbrösi Kristóf hiába volt igazi kékvérű, elég alpári megjegyzéseket tett mindenkire, általában úgy kereste a bajt, mintha a mi utcánkból való lett volna. A Fehérember engem akart megvédeni, amikor a nyakamnál fogva leszedett a kissrácról. Tudta, hogy a szülei kicsinálnak, ha csak egy hajszála is meggörbül.

Emlékszem, a tudatra ébredésem nehéz időszak volt. Viszont az új tanár rengeteget segített benne. A Fehér ember mindig nagyon halkan beszélt, így érte el, hogy figyeljünk rá. Hogy ne tudjuk nem meghallani. Az üvöltést jól ismertük, immunisak voltunk rá. A tanár úr máshogy közelített felénk. Idomítani, finomítani csak kellemes hangnemben, gyengéd szóval lehetett. A hallójárat legmélyebb bugyraiba is képes volt különösebb erőfeszítés nélkül eljutni. Így tanított minket. Nehézsorsúakat.




    Fejlődni kezdtem. Nagyon sokat tanultam, beleszerettem a tanulás művészetébe. Álmaimban már értékes ember voltam. Hétvégente az egész testem viszketett. Mintha valami a pórusaimon keresztül akart volna a felszínre törni. Az az átható és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, hogy cselekednem kell. Elhatároztam, hogy minden könyvet el fogok olvasni, amihez hozzájutok. Bár a helybéliek csak egy mocskos talpú gyerekként könyveltek el, kategorizáltak és megvetettek, sosem adtam fel. Haragudni sem tudtam rájuk, hiszen nem láttak a fejembe, kívülről pedig éppen olyan voltam, mint a magamfajták: lézengtem a faluban; mindent és mindenkit nagyon megnéztem.

 A húgom éppen, csak megszületett. Apám kielégíthetetlen volt, anyám meg ivott, amitől Lola is rosszul volt. Én dacos voltam és se lopni, se pénzt koldulni nem voltam hajlandó. Ha már kilátástalanul éhes voltam, akkor is inkább kértem, nem elvettem. A postás Mari néni szerint mindegy, mert így is erkölcstelen voltam. Törtem a kis kilencéves fejemet, de nem értettem, hogy vajon már erkölcstelenül születtem vagy tehetek róla, hogy azzá lettem.
Elég hamar kihúztam a gyufát a szüleimnél azzal, hogy nem engedelmeskedtem. Lelkileg mindig is fogvatartott voltam, de a makacsságommal hamar sikerült szintet lépnem és elkezdődött a tettlegesség kora. Válogatott módokon bántalmaztak. Volt, hogy hamutartónak használták a combom belső felét, de egyszer a saját anyám rágta le a körmeimet egészen addig, amíg nem ordítottam. Gonosz emberekké tette őket a nélkülözés és az ital. De én mindent elviseltem, mert éreztem, hogy ha nem vezetik le rajtam a felgyülemlett feszültséget, akkor az aranybarna bőrű, ártatlan csecsemő bánja. Lola sosem sírt. Mintha tudta volna, hogy nem szabad.

Az én mecénásom, az én megmentőm – Ő - a Fehér ember ott az iskolaudvaron ért hozzám először és utoljára. Ami így utólag nagy megnyugvást jelent számomra. Hiszen gyerekként olyan dolgokat tűrtem csendben, amik egy horrorfilm jelenetei között sem tűnnének unalmasnak. Emlékek, melyek örökre az életem filmjéhez tartozó képkockák maradnak.

Tudja doktor úr, nem a gyilkosság az, ami kitörölhetetlen emlékként égett belém, hanem a gyerekkorom. Bár mindkettő kegyetlen és visszafordíthatatlan; az egyik egyetlen percig, a másik hosszú éveken át tartott.         

  

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...