Az otthontalanság otthona

Pesszimista és borúlátó lennék, amiért leírom, amit körülöttem tapasztalok és látok? 

Igen, én is élvezem a nap melengető sugarait és csodálkozom, ahogy életet adnak; felolvasztják a jeget vagy barnítják a bőrünket. Az erőtlenség jelei nélkül teszik a dolgukat, pedig 8 hosszú percig utaznak, amíg a Nap - Föld távolságot megtéve, az erőt adó fény megsimogatja arcunkat. Bámulom, a világban rejlő rendszert és erőt, a ciklikusságot, ahogyan a körülöttünk lévő táj változik, az évszakokat, és hogy az élőlények mennyire tudják mi a dolguk. Imába foglalom az ösztönösséget, az érzelmi intelligenciát és a megérzés képességét. Büszke vagyok az emberiségre, hogy megannyi kérdést megválaszolt és hálás vagyok, amiért annyi mindent nem. Szeretem a kávé illatát, ahogy szívbe markoló kedvességgel képes fenékbe billenteni. Szeretem, hogy szabad vagyok és köszönöm, hogy itt lehetek. A végtelenségig sorolhatnám, mi az, ami csodálatra méltó, gyönyörű, boldoggá tesz és örömet ad – legyen az tárgy vagy gesztus, a pillanat varázsa vagy a természet csodája.

Azonban azt hiszem, nem engedhetem meg magamnak a naivitás kényelmét és a gondolkodás nélküli létezés népszerűségének sem hódolhatok be. Úgy érzem óriási ajándék, hogy megfigyelhetem az élet sötétebb oldalát is és szubjektív véleményemet megörökíthetem. Nem nevezhet ezért senki pesszimistának, sem borúlátónak. Én csak egy nyughatatlan lélek vagyok, akit bosszant az ostobaság és az igazságtalanság. Az emberi ostobaság - ami nem összekeverendő a tanulatlansággal - nehezen gyógyítható. Ahol felüti a fejét, onnan menekülni kell. A módszeressé vált helytelen világlátás, a kommunikációkészség hiánya és az ostobaság elburjánzása, rendszeresen hidegít el családtagokat egymástól, kapcsolatokat tesz végleg tönkre. Míg az ostobaság a megfelelő távolságról nézve megnyugtató mértékben leválasztható mindennapi gondjaink bűvköréből, továbbá hangulattól függően akár derűsen is szemlélhető; az igazságtalansághoz nem kell közvetlen közelségbe kerülni, ahhoz, hogy megzavarja nyugalmunkat. A tévé előtt ülve, de egy egyszerű séta alkalmával, az igazságtalanság legkülönfélébb példáival találkozhatunk. Attól függően, mennyire vagyunk érzékenyek, mennyire tudjuk beleélni magunkat az adott problémába, lobban fel bennünk az igazságtalanság átható érzése, annak összes mellékhatásával együtt. Legtöbbször valódi tettek nélkül ülünk tovább, de gyakran kíséri az érzést, összeszorított kéz, erős fejrázás, esetleg káromkodás. A csalódottság és a düh mesteri elegye, olykor katatón állapotba taszít vagy destruktív hajlamot vált ki az emberből.

Hiába a mindenre kiterjedő szabadság, a modern technika, az internet, az információs társadalom, a kifogyhatatlan termékkínálat, ha szép lassan elveszítjük mindazt, ami miatt még embernek nevezhetnénk magunkat. Hajlamosak vagyunk a külsőségek alapján ítélkezni, pedig tudjuk jól, hogy a világ milliárdjainak testében ugyanolyan szív dobog. Bár a különböző kultúrák között egyértelműek a vallási, neveltetési, etikai és kommunikációs különbségek, világszerte ugyanúgy ismerik a félelem, a kiszolgáltatottság, a düh vagy az elégedettség, a siker és a boldogság érzését. Lehet, hogy érzelmeik megélésében összehasonlíthatatlanul különböznek, de kultúrájuknak megfelelően, másképp kifejezve, mindannyian ugyanazt az érzést élik meg.

 Azt hiszem, az érzelmekben rejlik a kulcs. Ebben a rohanó, érzelemmentessé váló világban, lassan olyanok leszünk, mint a konyhapulton felejtett kenyérdarab. Egy reggel arra ébredünk, hogy megszikkadtunk és már senki nem akar minket. Irigyek leszünk a még frissen, illatozó pék-remekekre és mindent elkövetünk, hogy tündöklésüknek véget vessünk, ahelyett, hogy elfogadásban és összefogásban élnénk és bátran szembenéznénk magunkkal, törődnénk embertársainkkal.
Szörnyű jövőkép, de mi emberek, egy szeles novemberi napon - egyre növekvő szárazságunk miatt - mindannyian a hattyúk torkában akadunk majd fenn. Na, az lesz majd az igazi otthontalanság otthona.