Meredten bámult előre és nézte a vetítést. A szemei teljesen kiszáradtak, olyan sokáig nélkülözték a pislogást. A teste kellemesen zsibbadt - egészen laza volt - de egy gondolat annál inkább fogva tartotta.
Délután hat óra lehetett, amikor Kata végre átléphette a küszöböt a munkahelyén és célirányosan az autója felé indult. Észre sem vette, de öt perc rendre azzal telt el, hogy belesüppedt a közel húsz éves ülésbe és átgondolta mi történt vele az elmúlt tíz órában.
A kilométerórára pillantva eszébe jutott a reggeli káosz és a temérdek probléma, amit aznap megoldott. Amikor ellenőrizte az üzemanyag szintjelzőt eszébe jutott, hogy ma még nem evett semmit. Amikor betette a rádiót és megszólalt az egyik elcsépelt sláger, közvetlenül a fejfájása mellé csapódott be a felismerés, milyen messze van még a légszomját csillapító hétvége. A behúzott kéziféket jelző felkiáltójel piros fénye a hátrahagyott teendőkre emlékeztette, a kulcsot elfordítva átgondolta ki ért már haza, őt megelőzve. Amikor izzított szinte látta a mosatlan edényhalmot, az üres kenyértartót és a hajnali készülődésben feldúlt szobát. A sebességváltót megfogva kizökkent az áramlatból és végre kinyomta a kuplungot. Szép lassan kigördült a parkolóból és fokozatosan gyorsított fel. Elindította a kedvenc lemezét és addig tekerte a hangerőgombot, amíg a basszus el nem nyomta a szűnni nem akaró képzeteit.
Kínosan ügyelt a forgalomra, mert tudta, hogy hajlamos a mozizásra. Egyre gyakrabban kapcsolt ki az agya. Amikor beszéltek hozzá előfordult, hogy szakaszossá vált a figyelme, nem tudta tartani a szemkontaktust és azon kapta magát, hogy már megint befelé figyel. Imádta, amikor a gyermekei mesélnek neki, néha mégis kimerültsége győzedelmeskedett. Egy enervált, hervadó asszonynak érezte magát, akit már a férje sem kíván. Amit a zombimódnál is jobban utált, az a tanácstalanság volt. Irigyelte a magabiztos emberek sikerét, ugyanakkor megvetette a sikertelen emberek magabiztosságát. Kétélű fegyver volt az önbizalom. Aki tudta hogyan kell használni, az előtt ledőltek a ledönthetetlen falak is. Ezzel szemben, a gondolkodástól mentes, de roppant magabiztos ember fegyvere csak úgy tudott puffogni, hogy végül mindig a használóját találta el. Egyszerű volt a képlet. Aki nem értett hozzá, nem tudott előnyt kovácsolni belőle, csak maga ellen fordítani.
Kata anyu csak annyit tudott, hogy tüstént szereznie kell egy keveset, mert az önbizalom utáni sóvárgás és a magabiztosság hiánya, kiszívja az utolsó csepp életerőt is a testéből. Nem engedhette meg magának, hogy mindent elveszítsen, azért mert egy óvatlan pillanatban elfelejtette a készséget, hogyan is kell magabiztosnak lenni. Az egyenes tartás, a kiegyensúlyozott hang, a megnyerő tekintet volt az, ami hiányzott az egykor céltudatos nőből, akit mára a nyomasztó hétköznapokból összeállt évek látványosan megnyomorítottak. Kata rájött: a legfontosabb hiányzik az életéből. Az érzés, ami megízesítené cselekedeteit, az izom, ami megtartaná gerincét.
Egy előzés alkalmával, a visszapillantó tükörbe nézve érte a felismerés: az önbizalmat nem osztogatják a járda mentén az utca emberének, a magabiztosságot nem rakják pucolt kirakatba, hogy aki megkívánja; vegye, vigye. Harcolni, tenni kell érte! Erősen markolta a kormányt és a dudára vágott. Elöntötte a tenni akarás, a vágy, az ambíció. Ezért miután hazavezetett, megfőzte a vacsorát, rendbe rakta a konyhát, megfürdette és ágyba rakta a lányokat, megmasszírozta és elaltatta a férjét – végre volt egy kis ideje kisurranni és felcsapni a notebookot.
Éjjel, a beszűrődő holdfényben, ragyogó arccal nyomott egy hatalmas entert a változásra és elhatározta, hogy addig nem áll fel a géptől, amíg meg nem találja az elveszett önbizalmát. Mert valójában semmi másra nem volt szüksége.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése