A legnagyobb gond, a gondolat

Albatrosz.
Kicsit megijedt, amikor elolvasta a kilenc betűs szót. Bár nagyon várta a segítséget rendezett haja alatt megbújó eszétől, bevallotta nem ismeri a kártyán szereplő fogalmat. Biztosan hallotta már, mert nem cseng ismeretlenül a név számára. Valamiért sejti, hogy egy élőlény, bár számára kissé megtévesztő ez a kép, mert elsőre építészettel kapcsolatos dolgok ötlöttek fel benne.
Nem volt tanulatlan. Talán épp ezért eshetett olyan rosszul neki, amikor a többiek kinevették, amiért nem tudta elmutogatni azt, hogy I’m an albatraoz.
Sokat látott szemek számára, szinte nyílt titok volt, hogy a társaság egyként morajló másik fele sem tud egyebet erről a szerencsétlenül a zenei ranglisták élére repülő, tollas lényről – csupán annyit, hogy madár.
Ez a tudás mégis abszolút elég volt ahhoz, hogy a szőke lányból, se perc alatt a Szőke Lány legyen. Gúnyolódás tárgya lett, pedig valójában semmit sem tudtak róla. Ott volt közöttük, de nem volt egy közülük.

Lola úgy érezte ez számára kevés. Volt már gyönyörű tengerparton és dohos bérpalotában is, ült bársonykanapén, de kopott parkettán is. Kortyolt már drága pezsgőt, ugyanakkor megitta a csapvizet. Evett már libamáj brülée-t noszvaji cseresznye lekvárral és kaláccsal, de csillapította már hagymás, zsíros kenyérrel az éjjeli gondolatoktól meggyötört testét.
Nem a körülményektől tette függővé a kiteljesedést, egyszerűen nem sikerült neki.  Soha nem tudott kiteljesedni, mindig kevésnek érezte, azt, ami volt. A körülményeket, az embereket, a társadalmat, a világot okolta. Pedig egyedül ő volt saját maga ellensége.
Átlátszó falat húzott maga köré, amellyel a csalódásoktól védte magát, de a védelem túl alaposnak bizonyult. Nem válogatott - a jó dolgokat sem hagyta megtörténni. Ha meg is történtek, a leányzó szíve mélyén soha nem tudott azonosulni velük. Látszólag ugyanolyan fiatal volt, mint a többi – de a félelmei búra alá zárták.

Lola egyre gyakrabban érezte, hogy fogy a levegő. Sokat merengett azon, mi baja lehet. Ám legnagyobb félelme gúzsba kötve tartotta. A munkából hazaérve cselekvésre képtelenül ült a szőnyegen, a lábait magához húzta és csontos térdein pihentette arcát. 

Zsibbadt.

Krónikus elégedetlensége az önsajnálat és a kisebbségérzet buja kapcsolatának gyermeke, melynek kedvenc tápláléka a remény és a boldogság. 

Bármennyire akarta nem tudta teljesnek érezni magát. Tudta, hogy ebbe előbb vagy utóbb bele fog őrülni. Úgy képzelte a zárójelentésben a következő lesz: "Mohón kereste a megfoghatatlant, ami hiányzott az életéből, de a vég nélküli kutakodásban minden megfoghatót elvesztett."

És, hogy mi az albatrosz?

A viharmadár alakúak rendjébe tartozó nagytestű madár, amely a nyílt vízen él, kerüli a szárazföldet és könnyen megközelíthető hegyfokokra építi a fészkét.

Az albatroszok hosszú életűek és nagyon jó úszók. A magas hullámokban sem vesznek el. A felszínen maradnak.

A felszínen maradnak.

A

felszínen

maradnak

A

f

e

l

s

z

í

n

e

n

m

a

r

a

d

n

a

k

.