Ugrás a fő tartalomra

A legnagyobb gond, a gondolat

Albatrosz.
Kicsit megijedt, amikor elolvasta a kilenc betűs szót. Bár nagyon várta a segítséget rendezett haja alatt megbújó eszétől, bevallotta nem ismeri a kártyán szereplő fogalmat. Biztosan hallotta már, mert nem cseng ismeretlenül a név számára. Valamiért sejti, hogy egy élőlény, bár számára kissé megtévesztő ez a kép, mert elsőre építészettel kapcsolatos dolgok ötlöttek fel benne.
Nem volt tanulatlan. Talán épp ezért eshetett olyan rosszul neki, amikor a többiek kinevették, amiért nem tudta elmutogatni azt, hogy I’m an albatraoz.
Sokat látott szemek számára, szinte nyílt titok volt, hogy a társaság egyként morajló másik fele sem tud egyebet erről a szerencsétlenül a zenei ranglisták élére repülő, tollas lényről – csupán annyit, hogy madár.
Ez a tudás mégis abszolút elég volt ahhoz, hogy a szőke lányból, se perc alatt a Szőke Lány legyen. Gúnyolódás tárgya lett, pedig valójában semmit sem tudtak róla. Ott volt közöttük, de nem volt egy közülük.
Lola úgy érezte ez számára kevés. Volt már gyönyörű tengerparton és dohos bérpalotában is, ült bársonykanapén, de kopott parkettán is. Kortyolt már drága pezsgőt, ugyanakkor megitta a csapvizet. Evett már libamáj brülée-t noszvaji cseresznye lekvárral és kaláccsal, de csillapította már hagymás, zsíros kenyérrel az éjjeli gondolatoktól meggyötört testét.
Nem a körülményektől tette függővé a kiteljesedést, egyszerűen nem sikerült neki.  Soha nem tudott kiteljesedni, mindig kevésnek érezte, azt, ami volt. A körülményeket, az embereket, a társadalmat, a világot okolta. Pedig egyedül ő volt saját maga ellensége.
Átlátszó falat húzott maga köré, amellyel a csalódásoktól védte magát, de a védelem túl alaposnak bizonyult. Nem válogatott - a jó dolgokat sem hagyta megtörténni. Ha meg is történtek, a leányzó szíve mélyén soha nem tudott azonosulni velük. Látszólag ugyanolyan fiatal volt, mint a többi – de a félelmei búra alá zárták.
Lola egyre gyakrabban érezte, hogy fogy a levegő. Sokat merengett azon, mi baja lehet. Ám legnagyobb félelme gúzsba kötve tartotta. A munkából hazaérve cselekvésre képtelenül ült a szőnyegen, a lábait magához húzta és csontos térdein pihentette arcát. 
Zsibbadt.

Krónikus elégedetlensége az önsajnálat és a kisebbségérzet buja kapcsolatának gyermeke, melynek kedvenc tápláléka a remény és a boldogság. 

Bármennyire akarta nem tudta teljesnek érezni magát. Tudta, hogy ebbe előbb vagy utóbb bele fog őrülni. Úgy képzelte a zárójelentésben a következő lesz: "Mohón kereste a megfoghatatlant, ami hiányzott az életéből, de a vég nélküli kutakodásban minden megfoghatót elvesztett."

És, hogy mi az albatrosz?
A viharmadár alakúak rendjébe tartozó nagytestű madár, amely a nyílt vízen él, kerüli a szárazföldet és könnyen megközelíthető hegyfokokra építi a fészkét.
Az albatroszok hosszú életűek és nagyon jó úszók. A magas hullámokban sem vesznek el. A felszínen maradnak.

A felszínen maradnak.

A

felszínen

maradnak

A

f
e
l
s
z
í
n
e
n

m
a
r
a
d
n
a
k
.
  

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...