Erdő szélén rozmaring

Kezdetét vette a rituálé. Mialatt bal tenyeréből kis tálkát formált, jobb kezével kinyitotta az olajos üvegcsét. Vigyázó tekintetével figyelte a kezébe ömlő mennyiséget, és amikor jónak látta, félretette az aranysárga palackot. Finoman összedörzsölte két kezét, hogy a száraz tenyér is csúszóssá váljon, majd lágyan közelített az idős hölgy hátához. Mint mindig, most is elámult a szépsége láttán. A háta hófehér volt és puha tapintású, csak néhány májfolt és fájdalmas sóhaj hirdette: ez a gerinc számtalan próbát kiállt már az évek alatt.

-Tudod, vannak ám igazán különleges kenőanyagok.

-Csak nem a rozmaringos masszázsolaj illata mondatja ezt veled nagymama? 

-Talán mókás, de szinte az egész életemet el tudnám mesélni az olaj segítségével. Tegyünk egy próbát?

- Jaj, nagymami! Őszintén? Kezdd csak el, szívesen hallgatlak - a kezem attól járni fog, nyugodj meg.

Az ajkai mozogni kezdtek, a nyakát kissé esetlenül tartotta és a hangjában nyomokban megjelent a remegés. Izgatott volt, hiszen a titkos kincstárba invitálta unokáját. Félt egy picit, hogy a történetek után már nem az a nagymama lesz, aki a délutáni teát főzi, lisztes a köténye és mindig van nála egy ölelés, amelyet pont nekünk tartogat.

- Ahogy masszírozol- ez az illat temérdek emléket hív elő bennem. Szinte ott állok az erdő szélén és hallom őt - nevet.

A legjobb az volt, hogy a szívünkben nem tanyázott félelem. Tartoztunk valahová, pedig semmink sem volt. Egymáséi voltunk. Szőröstül, bőröstül.

Elmondta, hogy kézzel kanyarította az ezerkilencszázötvennégyet a tintafoltos levelek végére. Kettőbe fonva hordta a haját és a jókora markú legény könnyedén átérte a derekát. Kissé szemrehányóan elárulta, hogy akkoriban a lányok nem ismerték a nadrágot - kecses lábaikat nem takarták el holmi férfi gúnyával. Súlyos titkok tudói voltak a színes szoknyák, amelyek a széllel keltek igazán életre.

- Csak az számított, hogy úton legyünk, senkit sem foglalkoztatott az, hogy végül hová jutunk. Szabadok voltunk mégis tisztelettudóak. Bármerre is barangoltunk napközben, sötétedésre mindig hazaértünk. Szinte a föld felett repültünk: zsengék és mozgékonyak voltunk.

A nagymamit egy idegesítően ejtőző légy zümmögése zavarta meg. Gyűrött arcát a kitárt ablak felé fordította és nagyot sóhajtott:

- Úgy szerettem a szépséget. Megláttam mindenben.

Tudod milyen gyönyörű az augusztusi napfényben, az olajjal bekent, langyos bőrön, a cseppekben lecsurgó tó vize? 

A tökéletesség ott volt az azúr ég kékjében és a nedves földből kimászó, kövér földigilisztában is. Mert boldog voltam.

…

- Most pedig itt vagyok ebben a testben – megöregedtem.

Sajnos egy ideje egyre gyakrabban fordul elő, hogy belenézek a tükörbe – hitetlenül állok előtte - majd sírni kezdek. Bámulom ezt az arcot, ezt a testet és nem értem. Nem értem mi történt és legfőképpen, hogy mikor történt ez az egész? Mikor repült el az életem? Hiszen észre sem vettem.

…

A részletek végre összeálltak az elkeseredett nagymamát simogató lányban. A rozmaringos olaj már nem a szépséget és a szenvedélyt szimbolizálta, mint régen. Érzelmi katalizátorból halvány reménysugárrá alakult át az évek során. Nem más már, mint pillanatnyi jó érzés, esély egy melengető érintésre. A kierőszakolt törődés szimbóluma lett, a fájdalom enyhítésének eszközévé vált. 
Keserédes rozmaringillat lengte be a szobát. 2015 volt és a szövegszerkesztő program gombnyomásra keltezte a levelet. A nagymama ősz volt és rövidre nyírt haját nem tudta kettőbe fonni. Kerek derekát csak a konyhai kötény zsinórja fogta közre. Gyakran hordott nadrágot, de szoknyáit sosem feledte. Szabadidejében előszeretettel temette arcát a fiatalkori szoknya gyűjteményébe, újraélve mindent. 

Mindent, ami elmúlt.