Ugrás a fő tartalomra

Erdő szélén rozmaring

Kezdetét vette a rituálé. Mialatt bal tenyeréből kis tálkát formált, jobb kezével kinyitotta az olajos üvegcsét. Vigyázó tekintetével figyelte a kezébe ömlő mennyiséget, és amikor jónak látta, félretette az aranysárga palackot. Finoman összedörzsölte két kezét, hogy a száraz tenyér is csúszóssá váljon, majd lágyan közelített az idős hölgy hátához. Mint mindig, most is elámult a szépsége láttán. A háta hófehér volt és puha tapintású, csak néhány májfolt és fájdalmas sóhaj hirdette: ez a gerinc számtalan próbát kiállt már az évek alatt.
-Tudod, vannak ám igazán különleges kenőanyagok.
-Csak nem a rozmaringos masszázsolaj illata mondatja ezt veled nagymama? 
-Talán mókás, de szinte az egész életemet el tudnám mesélni az olaj segítségével. Tegyünk egy próbát?
- Jaj, nagymami! Őszintén? Kezdd csak el, szívesen hallgatlak - a kezem attól járni fog, nyugodj meg.
Az ajkai mozogni kezdtek, a nyakát kissé esetlenül tartotta és a hangjában nyomokban megjelent a remegés. Izgatott volt, hiszen a titkos kincstárba invitálta unokáját. Félt egy picit, hogy a történetek után már nem az a nagymama lesz, aki a délutáni teát főzi, lisztes a köténye és mindig van nála egy ölelés, amelyet pont nekünk tartogat.
- Ahogy masszírozol- ez az illat temérdek emléket hív elő bennem. Szinte ott állok az erdő szélén és hallom őt - nevet.
A legjobb az volt, hogy a szívünkben nem tanyázott félelem. Tartoztunk valahová, pedig semmink sem volt. Egymáséi voltunk. Szőröstül, bőröstül.
Elmondta, hogy kézzel kanyarította az ezerkilencszázötvennégyet a tintafoltos levelek végére. Kettőbe fonva hordta a haját és a jókora markú legény könnyedén átérte a derekát. Kissé szemrehányóan elárulta, hogy akkoriban a lányok nem ismerték a nadrágot - kecses lábaikat nem takarták el holmi férfi gúnyával. Súlyos titkok tudói voltak a színes szoknyák, amelyek a széllel keltek igazán életre.
- Csak az számított, hogy úton legyünk, senkit sem foglalkoztatott az, hogy végül hová jutunk. Szabadok voltunk mégis tisztelettudóak. Bármerre is barangoltunk napközben, sötétedésre mindig hazaértünk. Szinte a föld felett repültünk: zsengék és mozgékonyak voltunk.
A nagymamit egy idegesítően ejtőző légy zümmögése zavarta meg. Gyűrött arcát a kitárt ablak felé fordította és nagyot sóhajtott:
- Úgy szerettem a szépséget. Megláttam mindenben.
Tudod milyen gyönyörű az augusztusi napfényben, az olajjal bekent, langyos bőrön, a cseppekben lecsurgó tó vize? 
A tökéletesség ott volt az azúr ég kékjében és a nedves földből kimászó, kövér földigilisztában is. Mert boldog voltam.
- Most pedig itt vagyok ebben a testben – megöregedtem.
Sajnos egy ideje egyre gyakrabban fordul elő, hogy belenézek a tükörbe – hitetlenül állok előtte - majd sírni kezdek. Bámulom ezt az arcot, ezt a testet és nem értem. Nem értem mi történt és legfőképpen, hogy mikor történt ez az egész? Mikor repült el az életem? Hiszen észre sem vettem.
A részletek végre összeálltak az elkeseredett nagymamát simogató lányban. A rozmaringos olaj már nem a szépséget és a szenvedélyt szimbolizálta, mint régen. Érzelmi katalizátorból halvány reménysugárrá alakult át az évek során. Nem más már, mint pillanatnyi jó érzés, esély egy melengető érintésre. A kierőszakolt törődés szimbóluma lett, a fájdalom enyhítésének eszközévé vált. 
Keserédes rozmaringillat lengte be a szobát. 2015 volt és a szövegszerkesztő program gombnyomásra keltezte a levelet. A nagymama ősz volt és rövidre nyírt haját nem tudta kettőbe fonni. Kerek derekát csak a konyhai kötény zsinórja fogta közre. Gyakran hordott nadrágot, de szoknyáit sosem feledte. Szabadidejében előszeretettel temette arcát a fiatalkori szoknya gyűjteményébe, újraélve mindent. 
Mindent, ami elmúlt.   

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...