Háború az élet

Minden osztályban van egy szájhős és mindig van egy áldozat, akit kiválaszt magának. Ilyen egyszerű lenne? Vajon tényleg az áldozat az, akit sajnálni kell? Vajon mi lappang a látszólag erősebb, bántó fél elméjében a hangos szavak mögött? Történetünkben adott két főszereplő. Tanár és diák. Szakáll és Góré. A kék oldalon a boldogíthatatlan ember, az örök szomorúság: egy elhagyott férj, egy becsődölt apa, egy nélkülöző tanár, egy magányos férfi. Vele szemben pirosan izzik a zabolázatlan erő, a tajtékos ficsúr: egy meg nem értett gyermek, egy hatalomvágyó fiú, egy elviselhetetlen tanuló, egy boldogíthatatlan ember. A látszat ellenére, ők ketten egészen hasonlóak. Kettejük viszonyában állandó harcot vív a vonzás és a taszítás. Akárcsak egy mágnesrúd két különböző pólusa. Ha a két személy egy légtérbe kerül, érezni, sőt szinte látni lehet a feszültséget – pont, mint az általános iskolai kísérletben. Ilyenkor a szemek a belső zavarodottságot elrejtve, egyfelé merednek. A hangsúly a pólusokon van. Szakállon és Górén. Mindenki más a teremben csak egy rakás vasreszelékként funkcionál. Itt nincs nyílt véleménynyilvánítás. Itt fegyelem van. Hangtalan összenézések, riadt pislogások és szájzugban elrejtett gondolatok fémjelzik ezt a háborút. Néhányan a tekintélyt parancsoló tanár pártján állnak, míg mások töretlenül képviselik a morajló fiatalságot.
Április elseje. Bolondok napja. A nap, ami keringőre hívja a diákokat. Góré a szokásosnál korábban kelt aznap és nem felejtette el a legfontosabb kellékét sem. Egy kiló sóval indult útnak, a tőle nem megszokott módon, mosollyal az arcán. Baljós görbület volt ez: nem gúnyos, nem önelégült – afféle boldog mosoly, mint amit a várva várt pillanat egyre csökkenő távolsága okoz. Eközben a tanár úr semmi szokatlant nem tapasztalt. Mint minden áldott hétköznap, ma reggel is korán kelt és fájós torkát pálinkával öblögette, majd alaposan fogat mosott. Forró kávéját magának főzte le és ízesítés nélkül termoszba töltötte. Felöltötte megszokott öltözékét és elindult a munkahelyére. Természetesen útközben megvette a reggeli lapot is, amit az egy óra villamoson zötykölődés alatt, el is olvasott.
A fizika órát nem sokan várták, így a csengő hangjára a teremben valóságos pánik vette kezdetét. Szerdánként mindig Szakáll úrral indult a nap és a temérdek feladott házi feladat miatt, általában vele is fejeződött be. A mai nap azonban más volt. 

A tanár úr asztalon tartott kávézó szettjében, a kézzel készült agyagedény őrizte a cukrot – ma azonban a kora reggeli ürítést követően, beöntést kapott és a tartalma sóra változott. A beavatottak alig várták, hogy kinyíljon a fémkulacs és feltörjön belőle a melegen gőzölgő fekete illata. Izgatottságukat tovább tetézte, hogy tudták az áldozat saját kezével fogja beadagolni magának, a jelen esetben „sós” bosszút. Míg a hetes jelentett, a kanál négyszer fordult. Rövid keverés után Szakáll belekortyolt. Természetesen érezte, hogy valami nem stimmel, de isten tudja miért, visszafogta feltörő érzelmeit és a nyelés mellett döntött. A sós kávét ízlelgetve megjelent benne a felismerés, amelyet egy belső „elérkezett a bosszú pillanata” kiáltás követett. Tudta, hogy a lázadás „ifjait” éppen a felháborodása tenné határtalanul boldoggá, ezért bögréjével a kezében felállt és elkezdett a sorok között járkálni, miközben ékesen szavalta a tananyagot. Égett a gyomra, undorodott a sós íztől, mégis mintha hosszú ideje most lett volna a legkiegyensúlyozottabb. Végre volt célja és bármi áron véghez akarta vinni. A levegőben keveredett az erősödő csalódottság és a kamasz izzadság szaga - a tanár úr padok közötti útját viszont feltűnő magabiztosság kísérte. A fiatalok nem értették mi történt, hiszen már régen ki kellett volna köpnie azt a botrányosan sós löttyöt. Kigúvadt szemekkel követték Szakállt és valami elégedetlenségért áhítozva csüngtek ajkain. A teljes kudarcot az jelentette, amikor a tanár úr szemrebbenés nélkül felhörpintette az utolsó csepp kávét is.
A terv meghiúsult, a csőd egyértelmű volt – a diákok magyarázat nélkül ültek, vörösen és hebehurgyán. Lassan ki is csöngettek. A teremből most a tanár ment ki leghamarabb, útja feltűnés nélkül a mosdóba vezetett. A naplót és a cuccait a fűtőtestre helyezte, mutatóujját megnedvesítette, majd ledugta a torkán. Amíg a teremben az elit alakulat szinte megsemmisülve tapadt a székekhez, a tanár úr boldogan öblítette le a sok év alatt összegyűlt bánatát a vécén. A hideg víztől nedves arca csillogott a beszűrődő napfényben. A koszos tükörben megpillantotta rég nem látott önmagát és tudta, nem csak a kávé távozott belőle. 
Április volt. Az új hónap első napját kissé szokatlanul köszöntötte: felszakadó, hangos nevetéssel. Őszintén boldognak érezte magát, és tudjátok mit, az is volt.