Ugrás a fő tartalomra

The hungarian D.R.E.A.M

Általában rengeteget gondolkodom. Elég ritkán sikerül kikapcsolni az agyamat és egész egyszerűen nem gondolkodni. Tudom, hogy sokan ezzel éppen fordítva vannak. Lehet, hogy mélyen belül tudom a választ, de most mégis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem tudom, hogy melyik attitűd a jobb, vagy inkább kifizetődőbb.
Megfigyeltem, hogy csak akkor vannak álmaim(amikre ébredéskor emlékszem is) ha valami bánt. Ha minden rendben van, békésen és nyugodtan alszom - nincs olyan, ami megzavarhatna ebben. Mostanában azonban igen gyakran gyötörnek álmok, melyeknek a tartalma szinte következetesen hétköznapi. Elmegyek a hipermarketbe vásárolni, örülök, ha valamit relatíve jó áron találok meg. Próbálok ésszerűen, takarékosan vásárolni - spórolva, "pénzbeosztva", el nem ismert életművészként közlekedni az árutornyok közepette. Elnavigálni egyik létfontosságú élelmiszertől a másikig, messziről elkerülve a luxuscikkeket és a technikai újdonságokat.
Álmomban is csak élni szeretnék. De sajnos, még ott is nehéz.
Pihentető alvás helyett, rendre fejben számolok és próbálom összeadni a tételeket, mert pontosan tudom mennyi pénz van nálam. Szinte mindig mérlegelek vajon tényleg szükségem van-e arra, amit épp a kezemben tartok. Gyakran van olyan, amit nem a kosaramba teszek, hanem vissza a polcra, mert ezt még álmomban sem engedhetem meg magamnak.

Arra jutottam, hogy a magyarok végtelen elégedetlensége sosem lesz véges.
Itt van a jelenkor 12 pontja:

  1. Soha nem hisszük majd el, hogy nekünk lehet jobb.
  2. Sosem fog betelni a pohár. 
  3. Soha nem fogunk tenni, azért, hogy más legyen, mint azt ők akarják. 
  4. Soha nem a lehetőségeinket vesszük majd számba, hanem a lehetetlent magasztaljuk és éltetjük erősnek álcázott, gyönge szavainkkal. 
  5. Soha nem szállunk szembe a bürokráciával.
  6. Soha nem fogjuk megérteni, hogy milyen előnyös lenne magunkkal törődni.
  7. Soha nem fogjuk elhinni, hogy miénk a legkivételesebb ország, amit mások már rég észrevettek és tesznek is érte, hogy megtisztítsák maguknak - tőlünk.
  8. Soha nem tanulunk a hibáinkból, mindig is megvezethetőek és csendre inthetőek maradunk.
  9. Soha nem tanuljuk meg, hogy összefogás nélkül semmire sem jutunk. Ott fúrunk, ahol csak tudunk és azt, akit éppen érünk - de soha nem vesszük észre, hogy közben kivétel nélkül mindenkit szép lassan mérgeznek, eltipornak, agyonnyomnak. 
  10. Soha nem vesszük észre, hogy még mindig nem késő talpra állni. Mi magyarok mindig is földön kúszó, jobb híján egy "valaha-erős" nép leszünk, akik a múltban keresgélnek felmutatható tetteket, a jelenben nem cselekszenek és fáradhatatlanul a jövőn sóvárognak.
  11. Soha nem fogjuk azt mondani: Elég!
  12. Soha nem értjük meg, hogy a most, most van. Ma van 2015. március 15.


    Egyenlőség, szabadság, testvériség.


    Tudom, nincs kivándorlás. 
    Talán a magyarok csak azért mennek külföldre, hogy nyugodtan tudjanak aludni. 
    Menekülnek a gyötrő számok elől. 
    Menekülnek, mert azok már az álmaikat is megfertőzték. 
    Mondvacsinált problémák és tudatosan kreált munkanélküliség miatt űzettek ki a Paradicsomból. 
    A gyönyörű Magyarországról, ahol a "mindenteltűr-emberek" élnek. 
    Ahol az éjjeli álmok sem adnak felmentést a keserű ébrenlét alól. 
    Ahol az embereknek csak a várakozás jut. 
    Várakozzunk hát a szebbre, a jobbra - EGYÜTT - itthon, mert ugye otthon* vagyunk?!  

    *Otthon (ideális esetben): Számomra az otthon, nem csupán egy földrajzi hely. Itt élek, itt vagyok nyugodt, boldog. Itt nem érzem magam idegennek. Itt önmagam lehetek. Ez, az a hely, ahol mindig, minden értelemben biztonságban vagyok. Egy hely, amire számíthatok. Egy hely, ahol tulajdonképpen, azt csinálhatom, amit csak akarok és úgy, ahogy azt jónak látom. 
    Az otthon itt lehetne, Magyarországon. Nem kellene honvágytól betegen sóvárogni az ismerős lankák után. Nem lenne kötelező. Bár hihetetlen, de vannak jogaink - csak meg kellene tanulni élni velük. Talán ezt tanulhatnánk az iskolában és nem hatványozni. A problémák maguktól is egyre csak hatványozódnak - bár tanultuk, mégsem tudunk velük mit kezdeni. 
    Végezetül, ezekkel a ma is keservesen érvényes sorokkal búcsúznék:  

    Talpra magyar, hí a haza!
    Itt az idő, most vagy soha!
    Rabok legyünk vagy szabadok?
    Ez a kérdés, válasszatok! –
    A magyarok istenére
    Esküszünk,
    Esküszünk, hogy rabok tovább
    Nem leszünk!
    Petőfi Sándor - Nemzeti dal
    Pest, 1848. március 13.


    Megjegyzések

    Megjegyzés küldése

    Népszerű bejegyzések ezen a blogon

    Gyász-színű Péntek

    Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...
    4 megjegyzés
    További információk

    sin(x)

    Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...
    2 megjegyzés
    További információk

    Tárd ki bátran II.

    Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...
    Megjegyzés küldése
    További információk