Ugrás a fő tartalomra

Ha te tudnád, amit én

  Félénk volt, azonban ártatlan kíváncsisága győzedelmeskedett. Húsz perc is eltelt mire belemert nyúlni az idegen holmi oldalán elhelyezkedő résekbe. Először körülnézett, majd nagy levegőt vett és végül jó mélyen belenyúlt a zsebekbe. Az egyik lyukas volt, kifordításra szöszöket produkált, de semmi egyebet. A másik mélyedésben azonban (enyhe képzavarral élve) belebotlott a keze valami érdekesbe. Örök titok marad, hogy vajon mióta utazott hátrahagyottan a gyapjú kabát, aminek zsebében - a hűvös selyembélésben - egy tucat kavics lapult.
  A fiatal lány már a felszálláskor érezte azt a bizonyos késztetést, amit elég gyakran. Érzékei csendesen, de annál intenzívebben dolgoztak ilyenkor, hogy a megfelelő helyre vezényeljék a lábait.
-          Biztosan mindig van valami oka, hogy pont oda ülünk le, ahova. Vajon kié lehet ez a kabát? - gondolkodott fesztelenül, csak úgy bele a levegőbe.
  Lehúzta a bőrkesztyűt és kicsit megtornáztatta az ujjait, finoman megdörzsölte a combjain a tenyerét és izgatottan keresztbe tette a lábait. Óvatosan a kezébe vette a köveket és közben ki-kibámult a maszatos ablakon. Miközben a tavaszodó tájat kémlelte, ujjaival forgatta az apró kincseket.
Utazás közben mindig vegyes érzelmek járták át a testét. Már nem ott volt ahonnan elindult, de még nem ért oda ahová tartott. Már nem az a lány volt, aki otthon kilépett az ajtón, de még nem vált azzá, akivé válni szokott a végállomásnál, miután lábával megérinti a talajt. Néha úgy érezte utazáskor, hogy valami fekete lyuk szerűségbe kerül, ami végtelen sűrűségével nem engedi őt szabadulni. Ilyenkor a tér-idő kontinuumban elfoglalt helye ugyanolyan állandó volt, mint egyébként, mégis mintha ott se lett volna. Csupa zagyvaság, de úgy érezte, hogy amikor utazik, olyan mintha egyszerre lenne mindenkivel és senkivel. És ez az érzés mindig boldoggá tette.
  A következő megállónál egy idős bácsi szállt fel a vonatra és karonfogva vezette el párját a fülkéig - a kép olyan idilli volt, mintha csak az operabálon vonultak volna fel: fiatalnak, olajozottnak tűntek a szeretettől, ami körülölelte őket. Figyelmesek lettek a lányra, aki boldogan ült a repedezett műbőr ülésen és Isten tudja miért vele szemben foglaltak helyet. Amolyan agg kíváncsisággal, de cseppet sem kotnyeleskedve nézték, amint a kishölgy vizsgálgatja az ottfelejtett kabátból származó kavicsokat.
-          Szerelem. – a lány elmosolyodott, mert rájött, hogy ezt bizony sikerült hangosan kimondania.
-          Kisasszony, hogyan szólíthatom Önt? – kérdezte az öregúr.
-          Ööö, Annabella vagyok, de a Bellát jobban szeretem. – felelte megilletődve és olyan vörös lett, mint egy alma.
-          Nos, kedves Bella, maga egy fiatal lány és tudja öröm látni, hogy nem a telefonját nyúzza. Mások úton-útfélen nyomkodják, meg húzogatják, a fene tudja, mit csinálnak vele, de véleményem szerint rengeteg dologról maradnak le, amíg bele vannak merülve a kütyüjükbe.
Nézze, bevallom azért ültünk ide, mert a mi korosztályunk számára maga egy gyönyörű, rejtőzködő vadvirághoz hasonlatos. Magácska teljes egésznek tűnt mindenféle technikai tárgy nélkül, mégis kicsit elvarázsoltnak hatott – tehát Ön gondolkodott. Ritkán látok ilyet, úgyhogy közelebbről is szerettem volna megcsodálni magát.
-          Tudja, sokat utazunk a férjemmel és az évek során láttunk már ezt, azt a világból. Amit viszont mostanában tapasztalunk nem annyira szívmelengető. – csatlakozott be a szőrmekalapos asszony a beszélgetésbe.
-          Köszönöm szépen, nagyon kedves Önöktől. Tetszik tudni, találtam itt ezt a kabátot, ez nem az enyém. Először nem akartam, aztán belenyúltam a zsebébe hátha találok valamit, ami elvezethet a gazdájához, de meglepetésemre csak ezt a pár követ találtam. Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen különböző mindegyik, vajon melyik honnan származhat és hiányzik-e a gazdájának a gyűjteménye. Aztán eszembe jutott, hogy biztosan érzett valamit, amikor úgy döntött lehajol egy kőért és a sajátjává teszi azt. Mialatt a különböző érzéseken gondolkodtam, amelyek egy-egy kavicshoz tartozhatnak…
-          Kimondta, hogy szerelem. Na, látja ez volt az, ami engem, egy marcona, idős urat is meglepett. Ha van még az Önök szótárában ilyen szó, mint ez – megéri küzdeni az életért. Amint látom, nekünk hamarosan le kell szállnunk. Köszönöm, hogy megerősítette a hitemet a fiatalságban, Isten áldja magát kedves.
-          Viszontlátásra.
  Mikor a vonat újra elindult, a lány már csak a szerelmet tartotta a kezében - minden mást visszatett az elhagyott kabát zsebébe – és megszűnt létezni az utazás hátralévő perceire.     

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...