Félénk volt, azonban ártatlan kíváncsisága győzedelmeskedett. Húsz perc is eltelt mire belemert nyúlni az idegen holmi oldalán elhelyezkedő résekbe. Először körülnézett, majd nagy levegőt vett és végül jó mélyen belenyúlt a zsebekbe. Az egyik lyukas volt, kifordításra szöszöket produkált, de semmi egyebet. A másik mélyedésben azonban (enyhe képzavarral élve) belebotlott a keze valami érdekesbe. Örök titok marad, hogy vajon mióta utazott hátrahagyottan a gyapjú kabát, aminek zsebében - a hűvös selyembélésben - egy tucat kavics lapult.
A fiatal lány már a felszálláskor érezte azt a bizonyos késztetést, amit elég gyakran. Érzékei csendesen, de annál intenzívebben dolgoztak ilyenkor, hogy a megfelelő helyre vezényeljék a lábait.
- Biztosan mindig van valami oka, hogy pont oda ülünk le, ahova. Vajon kié lehet ez a kabát? - gondolkodott fesztelenül, csak úgy bele a levegőbe.
Lehúzta a bőrkesztyűt és kicsit megtornáztatta az ujjait, finoman megdörzsölte a combjain a tenyerét és izgatottan keresztbe tette a lábait. Óvatosan a kezébe vette a köveket és közben ki-kibámult a maszatos ablakon. Miközben a tavaszodó tájat kémlelte, ujjaival forgatta az apró kincseket.
Utazás közben mindig vegyes érzelmek járták át a testét. Már nem ott volt ahonnan elindult, de még nem ért oda ahová tartott. Már nem az a lány volt, aki otthon kilépett az ajtón, de még nem vált azzá, akivé válni szokott a végállomásnál, miután lábával megérinti a talajt. Néha úgy érezte utazáskor, hogy valami fekete lyuk szerűségbe kerül, ami végtelen sűrűségével nem engedi őt szabadulni. Ilyenkor a tér-idő kontinuumban elfoglalt helye ugyanolyan állandó volt, mint egyébként, mégis mintha ott se lett volna. Csupa zagyvaság, de úgy érezte, hogy amikor utazik, olyan mintha egyszerre lenne mindenkivel és senkivel. És ez az érzés mindig boldoggá tette.
A következő megállónál egy idős bácsi szállt fel a vonatra és karonfogva vezette el párját a fülkéig - a kép olyan idilli volt, mintha csak az operabálon vonultak volna fel: fiatalnak, olajozottnak tűntek a szeretettől, ami körülölelte őket. Figyelmesek lettek a lányra, aki boldogan ült a repedezett műbőr ülésen és Isten tudja miért vele szemben foglaltak helyet. Amolyan agg kíváncsisággal, de cseppet sem kotnyeleskedve nézték, amint a kishölgy vizsgálgatja az ottfelejtett kabátból származó kavicsokat.
- Szerelem. – a lány elmosolyodott, mert rájött, hogy ezt bizony sikerült hangosan kimondania.
- Kisasszony, hogyan szólíthatom Önt? – kérdezte az öregúr.
- Ööö, Annabella vagyok, de a Bellát jobban szeretem. – felelte megilletődve és olyan vörös lett, mint egy alma.
- Nos, kedves Bella, maga egy fiatal lány és tudja öröm látni, hogy nem a telefonját nyúzza. Mások úton-útfélen nyomkodják, meg húzogatják, a fene tudja, mit csinálnak vele, de véleményem szerint rengeteg dologról maradnak le, amíg bele vannak merülve a kütyüjükbe.
Nézze, bevallom azért ültünk ide, mert a mi korosztályunk számára maga egy gyönyörű, rejtőzködő vadvirághoz hasonlatos. Magácska teljes egésznek tűnt mindenféle technikai tárgy nélkül, mégis kicsit elvarázsoltnak hatott – tehát Ön gondolkodott. Ritkán látok ilyet, úgyhogy közelebbről is szerettem volna megcsodálni magát.
- Tudja, sokat utazunk a férjemmel és az évek során láttunk már ezt, azt a világból. Amit viszont mostanában tapasztalunk nem annyira szívmelengető. – csatlakozott be a szőrmekalapos asszony a beszélgetésbe.
- Köszönöm szépen, nagyon kedves Önöktől. Tetszik tudni, találtam itt ezt a kabátot, ez nem az enyém. Először nem akartam, aztán belenyúltam a zsebébe hátha találok valamit, ami elvezethet a gazdájához, de meglepetésemre csak ezt a pár követ találtam. Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen különböző mindegyik, vajon melyik honnan származhat és hiányzik-e a gazdájának a gyűjteménye. Aztán eszembe jutott, hogy biztosan érzett valamit, amikor úgy döntött lehajol egy kőért és a sajátjává teszi azt. Mialatt a különböző érzéseken gondolkodtam, amelyek egy-egy kavicshoz tartozhatnak…
- Kimondta, hogy szerelem. Na, látja ez volt az, ami engem, egy marcona, idős urat is meglepett. Ha van még az Önök szótárában ilyen szó, mint ez – megéri küzdeni az életért. Amint látom, nekünk hamarosan le kell szállnunk. Köszönöm, hogy megerősítette a hitemet a fiatalságban, Isten áldja magát kedves.
- Viszontlátásra.
Mikor a vonat újra elindult, a lány már csak a szerelmet tartotta a kezében - minden mást visszatett az elhagyott kabát zsebébe – és megszűnt létezni az utazás hátralévő perceire.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése