Ugrás a fő tartalomra

KÜLCSÍN&belbecs

  A szomorú tényeket elviseljük, a számoktól már nem rettenünk meg, az érzésektől annál inkább. Így amikor óriási erővel, forró gejzírként jön a felismerés: fogva tart bennünket a technika - az az igazi gyász pillanata. 
 Vegyük az én példámat. Írnom kell. Így érzem és kész. Az írások pedig valljuk be, akkor érnek igazán valamit, ha van, aki elolvassa őket. Elsősorban magamnak írok, terápiás célzattal. Azonban nem elhanyagolható tényező a visszaigazolás fontossága. Megmelengeti a szívemet, ha feltűnik valaki, aki megérti a szavaim, aki megért engem. Mert ez is én vagyok. A szavak, amiket leírok, nélkülem nem születhetnének meg – a semmiből alkotok valamit és ez számomra felbecsülhetetlen. Gondolatokból gyúrok kézzel foghatót és bár szép számmal látogatják a blogomat, ennek ellenére, egyelőre csak álom, hogy annyian kedveljék a bejegyzéseimet, mint a rövid záridővel, szépen befókuszált, rólam készült fényképeket. 

Küzdenem kell, hogy megértsem mi a különbség.

Abban minden bizonnyal egyetértünk, hogy a képeken én vagyok. Csont és izom. Idegek, fehérje, zsír. Víz és vér. Ezeket védelmezi a majd két négyzetméternyi bőr. Jön rá egy kis kence, festék. Aztán a megnyálazott száj, kimerevített szemek és egy huncut fogvillantás. Kész a kép. 
Mi az, amitől ez több, mint egy végigvezetett gondolat, egy érző mondat, egy megszemélyesített érzelem?

Igen, a fotóra ránézni egy pillanat, az írásaimat elolvasni kicsivel több időbe telne. A külcsín világában eldönteni valakiről, hogy csinos vagy sem: két másodperc. Rákattintani és betölteni egy posztot, szintén: két másodperc. Most akkor, hogy is van ez? 

Kérlek, ne rettenjetek el a betűrengetegtől – emlékezzetek vissza, volt idő, amikor még nem tudtatok olvasni és irigykedve néztétek a nagyokat, amiért nekik nem okozott nehézséget. Vért izzadtatok, hogy A-Z-ig megtanuljátok a betűket, a szabadidőtöket nem sajnálva kanyarítgattátok a pocakos B-ket és a farkincás Q-kat. Csillogó szemmel betűztétek a szavakat és hősnek éreztétek magatokat egy jól sikerült tollbamondás után. Hová lett ez a tűz?


Bízzatok bennem, az írások mögött én vagyok. Jó lenne, ha elhihetném, hogy nem minden a külsőről szól ebben a világban. És milyen jó lenne, ha egyszer elismernék azt is, ami bennem van.   

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...
4 megjegyzés
További információk

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...
2 megjegyzés
További információk

Tárd ki bátran II.

Ablakok. A külső üveg. Van valami groteszkség abban, ahogy az életünket éljük – tetszelgünk idegeneknek, senkik kedvében akarunk járni. Megfelelni vágyunk elvárásoknak, amelyeknek gonosz butaság az alapja. Gondoljunk csak bele, ha valamiből határozatlan, ugyanakkor véges számú darabunk van, elosztogatnánk olyanoknak, akik nem érdemlik meg? Szerintem minden egyes percért kár, amit elvesztegetünk. Nem tudom miért, de ritkán érzem azt manapság, hogy bárkit is érdekel az, ha minden rendben van. Unalmas, ha boldogság honol? Bosszantó, ha nem szűkölködünk semmiben? Fárasztó, ha másnak jól megy valami? Ez is "negatívkodás", de még mennyire. Ez is bántás. És talán nem is annak, akiről motyogunk. Talán minket emészt fel a rosszindulat, talán minket kínoz a nép betegsége a reflux, amit a temérdek emésztetlen szó okoz. Talán azért foglalkozunk másokkal, mert a saját megoldásra váró problémáinkkal nehezebb lenne. Igen. Meg kéne állni egy pillanatra és az időt venne el, de az nekünk nincs...
Megjegyzés küldése
További információk