Kudarc

K, mint kötelező. 

U, mint utálat. 

D, mint determináltság. 

A, mint alattomos. 

R, mint romba dönt. 

C, mint cudar.  

Mivel semmi sem állandó ezen a bolygón, életünk leginkább egy áramlathoz hasonlítható. Néha élettől duzzadó és hevesen hömpölygő patakok vagyunk, amelyeknek a puszta látványa is tiszteletet produkál. Máskor szomjasan könyörgünk egy pohár vízért, mert szinte csurogni sincs erőnk. Ha a mindennapokban nem ér impulzus, az éppen olyan kellemetlen, mint ha váratlanul történik valami. Panaszos egy nép vagyunk. 

Érzéseket érzések követnek. 

A kudarc, mint egy rozsdás pallos, vékony kenderkócon lebeg a fejünk felett. A félelem alattomosan, a veszélyes szintet el nem érve folydogál az ereinkben. Ez a két érzés már az ideák világában gúzsba köti végtagjainkat, a szabadulás irigylésre méltó cselekedet - olyan mutatványosok, akik többek között fémek fogságából szabadultak, tudják, hogy nem csak tárgyak, érzések is tarthatnak egy helyben.

Harry Houdini a bilincsek királya volt - te és én az életünk jobbá tételén ügyeskedünk, sokszor úgy, hogy fogalmunk sincs melyik a helyes irány, merre van az ajtó és hol találjuk a zárba passzoló kulcsot. 

Vannak bizonyos események, amelyek jócskán megnövelik vérünkben a félelem elviselhető dózisát. Rettegve a lehetséges rossztól, mielőtt belevágunk valami számunkra igen fontos és új dologba - mérlegelünk: 

• Eldöntjük megéri-e beleharapnunk a süteménybe. 
• Fontolgatjuk átlépjünk-e a kijelölt határvonalakon.
• Meggondoljuk kimondjuk-e amit gondolunk.
• Másokat kérdezgetünk, elmenjünk-e a randevúra, megjelenjünk-e az üzleti megbeszélésen, elutazzunk-e a felvételire.
• Fél lábon állva billegünk a nedves kavicson, azon merengve maradjunk vagy átlépjünk a következőre.

Minden meghozott döntésünket megelőzi egy kéretlen, fanyar érzés - többnyire az emberi félelem. 

Bénák: mozgás- és gondolatkorlátozottak leszünk. Urunk és parancsolónk a kudarc - amelynek dajkája a kétségbeesettség, tápszere a félelem. Minél inkább félünk, annál inkább nő a kudarc esélye a teljhatalomra, a zsarnoki uralomra.   

Tegyük fel, végül mégis rávesszük magunkat valamire és akaratunk is a helyére kerül - úgy érezzük, nincs ami megállíthat. 

Így éreztem pár hete, amikor elhatároztam miről szóljon történetem következő fejezete. De aztán hiába a heteken át tartó tanulás, a felkészültség nem bizonyult elegendőnek. Csalódottan tapasztaltam, hogy az alapműveltség egyes helyeken mit takar. Nem ismertem hiánytalanul a létező operákat és szerzőiket, sem a porondon lévő magyar filmrendezőket és díjra jelöléseiket. Nem vágtam a miniszteri biztosok és pártszóvivők neveit. A képzéssel kapcsolatos információkat pedig szinte alig kérdezték. Szörnyű érzés volt, hogy az alapján ítéltek meg, ami szerintük, a tesztet összeállítók szerint mérvadó az életben. 

Pedig olyan jó volt küzdeni valamiért, jó érzés volt, hogy volt egy cél, ami fényesen ragyogott a szemem előtt. Amióta visszautasítottak újra beleestem a céltalanság állapotába és élvezem a magyar pályakezdőknek nyújtott kilátást - nap mint nap csodálom a munkanélküliség horizontját, a támogatottság hiányának hullámvölgyeit és a politikai kiszolgáltatottság napsütötte egét. 

Azonban úgy döntöttem mégsem hagyom, hogy a sikertelenség ténye, a kudarc határozzon meg.

Egy csodálatos ember vagyok, egyedüli teremtmény. A megvalósítandó céljaim, az elérendő sikereim a tökéletes időzítésre várnak egy olyan világban, ahol a siker és a karrier, a boldogság és a család keserédes ellentétei. 

Mégsem adom fel, mert ha így teszek, akkor válok bábuvá. A bábszínházat pedig a bábozókon kívül, senki nem élvezheti igazán.