Farsang?
Álarcok, tollak, gyermekiség és kacagás. Bizonyára emlékszel.
Nem értettük miért, de ilyenkor színes kavalkáddá változott az óvoda és iskola épülete. Sokkal barátságosabb volt minden - csillámokról tükröződött vissza a tanterem steril fénye és kaptunk egy lehetőséget, hogy kilépjünk a keretek közül. Kalózokká, teniszcsillagokká és hercegnőkké válhattunk – az ötleteknek csak a fantázia szabott határt és az anyu pénztárcája, de ezt akkor még nem értettük.
A hétköznapok fárasztó tennivalói után hazaérkező és leginkább megpihenni vágyó szüleink, bűbájosan kigondolták mi legyen a gyerek a közelgő bálon. Előállítási költségeket kalkuláltak és reálisan megtervezték a kivitelezést. Az anyagbeszerzést követően gondosan, néhol az ügyetlenkedő mozdulatokat megzabolázva, minden elérhető, segítő kezet összehangolva, megalkották a csodát – a farsangi jelmezünket.
Elérkezett a nagy nap és boldogan pattantunk ki az ágyból, mert tudtunk, hogy délután, édesanya és nagymama, közösen megálmodott télbúcsúztató kollekciójának, tökéletesen ránk szabott költeményét viselhetjük.
Ártatlan gyermeki lelkek voltunk - félszegen tébláboltunk az iskola rendezvényházának, kopottas parkettáján. Valljuk be, bármennyire is örömteli volt a beöltözés, mégis éreztük, hogy a jelmez nem takar el teljesen – éreztük, hogy valahonnan sejtik, hogy mi vagyunk a zöld filcanyag alatt és nem Süsü, a sárkány. Erőn felül meg akartunk felelni, de amikor az otthon összetákolt jelmezünkben, szinte öntudatlanul tessékeltek fel minket a színpadra, még azt is elfelejtettük mi van a lábunk között, nem, hogy minek öltöztünk. Ilyenkor jól jöttek a közönség első soraiból figyelő rokoni szempárok, amelyek a gyönge lábainkat menten megerősítették biztató mosolyukkal – majd „hangosan odasúgták”: Pistike vagyok és madárijesztőnek öltöztem. Nem kis teljesítmény, a kezdő szereplőnek helytállni a színpadon. Ekkor még nem tanultunk kommunikációt és halvány lila gőzünk nem volt, egy jó szónok készségeiről. Előadói képességünk kimerült az egyhelyben történő, zavarodott toporgásban. Azonban, az igazság az, hogy ha sikerült bemutatkoznunk, ha nem - óriási tapssal jutalmazták pirosodó pofinkat és rendkívül büszkék voltak ránk.
Az évek során szép lassan konszolidálódtak a jelmezek, terítékre kerültek a határozott elképzelések. Nem vettünk fel akármit és kritikával illettük az addig oly szorgosan; értünk dolgozó kezeket. Ahogy függőleges centimétereink száma növekedett, mattulni látszott a farsangi bálok tündöklő varázsa: kamaszként szánalmasnak tartottuk, hogy a bolondozás jegyében, anyánk felvette a kék műhajat és apánk favágónak öltözött – nevetséges, morogtuk. Hiába mondták, nem hittük el, hogy később felnőttként elveszünk majd a monoton hétköznapokban és mindennek örülünk majd, ami kizökkent. Akkor már mindennap csörög a vekker: nyavalygunk, felkelünk, kávé – irány a munkahelyünk – nem eszünk rendesen, idegeskedünk, elfáradunk, hazaérünk, álomba zuhanunk, és újra szól az ébresztő. Aztán amikor felnőttként eljön a farsangi időszak, rendkívül hálásak vagyunk, hogy legalább egy estére másik álarc mögé bújhatunk, mint amit az élet megkövetel tőlünk. Legyen ennek a pár sornak a tanulsága az, hogy életkortól függetlenül, éljünk meg minden pillanatot – ha tudunk örülni, olyan egyszerű földi élvezetnek, mint egy álarcos bál, egészen új szintre emelhetjük, a néha oly szürkének érzett, „hétről-hétre létezést”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése