Ugrás a fő tartalomra

Lom hullás


Jön a tél, erősödik a nyomás, egyre jobban fáj a vállam és ez még csak a kezdet. Mindennapi terheinket itt cipeljük, de jó esetben le is tesszük, mikor hazaérünk innen-onnan-amonnan. 
De mi van amikor halkan szuszogunk, agyunk is lejjebb tekeri a hangerőt, szívünk sem zakatol már olyan hangosan, transzba vagy ágyba esünk?
Ilyenkor leltározunk.
Éjjel az ezer feldolgozatlanul maradt kínunk hatalmasra duzzadt kullancsként igyekszik velünk együtt pihenni, de élősködőnk életszínvonala már jelentősen a határérték alatt van, a napi betevő, olyan, mint a mézesmadzag:
reggel a gazdatest által beszívott korai napfény
több se kell, hopp egy pillanat alatt be is szürcsöli a hirtelen jött segélyadományt. Hangulatunk ismét stagnál. Kétségbeesetten őrlődünk a hétköznapiság és rutin malmában.
De mi van ha többé már az oly gyakran csuklásra kényszerített, végtelenül elfoglalt, IDŐ sem hozza meg a kívánt gyógyírt? A 'sérülés' elveszti legfontosabb tulajdonságát, a mulandóságot és többé nem mi döntjük el melyik tüskét meddig cipeljük.
Szúrt eleget? Ki kaparjuk! Addig piszkáljuk míg fel nem feslik a bőrünk, ki nem serken a vérünk, míg útjára nem engedjük a frányát.. 

A gondjaink, mint húsunkba nőtt bogáncsok ragaszkodnak majd hozzánk, mégis mit kezdhetnénk olyan tépőzárral ami csak zár, de vissza már nem nyithatjuk? Mert igenis van olyan bánat amit hordanunk kell egy darabig, de nem lenne-e jó ha csak éppen addig kéne, amíg úgy érezzük?! És ha már inkább megválnánk tőle, akkor elengedhetnénk, vagy csak egyszerűen, tudni vélnénk, hogy megtehetnénk. 
Most azokhoz, szólok akiknek van olyan terhük, amit már nagyon régóta cipelnek. 
Vessünk számot végre valahára és leltározzunk most együtt éjszaka.
A szív, az agy, a lélek. Összhangban jobban megy majd, higgyétek el.
Mielőtt bármilyen döntésre is jutnátok, azt tudnotok kell, hogy néha elengedhetetlen szortírozni, hiszen nem halmozhatunk fel minden emléket, bűnt, bánatot.
A sebeket hagyni kell összeforrni és ha a folyamat nem indul be magától, akkor nem szégyen sem segítséget kérni, sem adni.

 Én majdnem lemaradtam az őszi lomtalanításról, 
de szerintem ha sietek még éppen, hogy elfújja a szél.





Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Gyász-színű Péntek

Sajnálom, hogy az emberek a számok és a tárgyak rabjai lettek. Mialatt a világból szép lassan kivesznek a valódi értékek, mi még csak észre sem vesszük, hogy baj van, mert az orrunknál fogva vezetnek minket. Mindig van mivel hülyíteni a népet – „tapossák csak egymást” – most pl. a kamu 70%-okkal „járnak jól” az emberek. Elborzaszt, hogy vannak, akik ész nélkül vásárolnak olyan termékeket, amikre szükségünk sincs, csak azért, hogy ki ne maradjanak valamiből. Valamiből, ami receptre fel van írva a reklámok segítségével. A helyes értékrend szerint, nem attól leszel valaki, mert megvásárolsz valamit. Ha ugyanis ez minden, amit letettél az asztalra, akkor semmi sem történt: beálltál a sorba.  Nem, az nem valódi tett, nem elismerhető cselekedet, hogy egy számlára ráírják a nevedet és birtokosa leszel egy tárgynak, ami abban a pillanatban annyit ér, amennyit adsz érte. Igazából annyit sem, mert az előállítása a tizedébe sem került. A megvásárlás pillanatától fogva csak csökken az „értéke”...
4 megjegyzés
További információk

sin(x)

Grafikont kellett rajzolnom az életemről. Moncsitól kaptam hozzá színes tollat, ceruzát. Volt csillám is. Meg ragasztó.  Nehéz volt elkezdeni, aztán meg befejezni. A csillám nem kellett. Nem tudtam hova szórjam.. A filctollakból sem használtam mindet, nem volt szükségem színekre. De a végén rájöttem lehet, hogy tényleg én vagyok az a görbe, én vagyok amikor épp a nullát karcolja és én vagyok amikor a magasban küzdök a nagy boldogsággal. Ez se jó, az se jó amikor grafikonként én élem meg a hullámzást.  Hányinger. B6. De néha a vitamin sem segít:) Visszatekintve viszont az ember már azt sajnálja miért nem örökített meg minden egyes pillanatot. Mindig azon kesergünk, hogy mi volt és mi lehetett volna. Miért nem tudunk teljesen megélni egyetlen pillanatot sem és legfőképpen miért kell nekünk mindenre tudni a választ? Néha jó menni, ha úgy érzed menned kell. És lehet, hogy az ismerős sarkon túl valami vár rád. De ki Ő? Vagy mi ő? Vajon tudja,...
2 megjegyzés
További információk

Esti mese cukormentesen

  Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy futószalag. Az avatatlan szemeknek, igen egyszerűnek és közönségesnek tűnhetett - ugyanolyan piszkos, fekete futószalag volt, mint a többi. Senki nem becézte, érintést vagy simogatást nagyon ritkán kapott. Alapvető tárgynak tartották, munkájának fontosságán nem elmélkedtek. Legtöbbször méltatlanul bántak vele, értéke kizárólagosan akkor emelkedett meg egy kicsit, amikor a szalag minden négyzetcentimétere tele volt áruval. Ekkor sóvárgó szempárok kémlelték az olykor mozdulásra bírt szállítmányozót és türelmetlenül várták, mikor bukkan már elő legalább egy néhány centiméter széles, fekete terület. Hangos sóhajjal nyugtázták, hogy végre pakolhatnak az üres részre és néha elmormoltak mellette egy szelíd dicséretet.  A futószalagok élete ennyiből állt. Fáradhatatlanul görögtek tovább a fogyasztói társadalom remekei alatt - az ő érdemük volt, hogy a pénztáros nyújtózkodás nélkül kézbe vehette a joghurtot bifidus essensis-szel, beblokkol...
Megjegyzés küldése
További információk