Elhanyagolt termékenységemet kutatom. Egy ideje megfosztottam tőle saját magam. A régen úgy szeretett életem valamiféle sablonba kényszerült. Számomra nem volt megfelelő díszdoboz, így hát kiterjesztésem, minőségem alakult a kívántra, a többség által elvárthoz hasonlóra. Rejtett igényeimről, eltemetett vágyaimról nem vettem tudomást és megdupláztam az abba vetett hitemet, hogy minden rendben van így. Folytattam tehát az idomulást, a beilleszkedést, a tolatást a szűkebbnél szűkebb helyekre. Szegényes sóvárgásba taszítottam magamat és a hétköznapok hétvégére magasztalásában találtam menedéket több, mint egy szemeszterre.
Télen, az ember csak pislog, hogy mi is a helyzet. Hiszen, a nyár egy szempillantásra elmúlik, az ősz mindig azzal telik el, hogy meggyőződést gyúrjunk az örök kételkedésből, ami aranyvasárnap környékén magfúziót indít el agyunkban és hidrogénbombaként pusztít el mindent, amit próbáltunk felépíteni. Hosszas és hasztalan munkánk eredményét, még a nyugdíjazott InDIANA Jones sem lenne képes felkutatni és megfoghatóvá tenni.
Azt hittem sokáig, hogy nem létezik annál primitívebb kérdés-válasz kettős, mint a "na és mi a kedvenc évszakod?". De rájöttem, van új a nap alatt. A tavasz az.
A tavasz mindörökké a legönzőbb és legönzetlenebb évszak. Kielégülést számára egyedül a dicsőséges beteljesedés ad. A szépséget önnönmagában látja. Élvezi a káoszból lassan kihátrálni vágyó emberek arcán megvilágítani a kezdetleges mosoly görbéit. Kihasználja a levegőt, az élőlényeket, az életet. Mindenkit függővé tesz. Mindezt úgy, hogy nem ad semmivel sem többet, csak amennyit kap. Lényének minden földi jó az alapja: a kölcsönösség. Az emberek csodálatát, a tisztaság, az új életre adott remény váltja ki. Feltöltődést és hitet ad a kiolvadásra váró szívnek, a kifakult, börtönéből szabaduló bőr fellélegezhet, a hajunkkal hónapok óta először kacérkodó tavaszi szellőnek legszívesebben a nyakába akasztanánk hálánkat, hogy vigye azt szerteszét a világban.
Boldogság költözne belénk, ha már átélhetnénk a tavasz erejét. Amit, ő adna ennek a meggyötört testnek; ennek a kifacsart, beszürkült léleknek és ennek a palackba zárt, lejárt szavatosságú szellemnek, az a most még csak délibábként lebegő jövőbeli énképünket repítené elérhető közelségbe.
Nagy biztonságot adna végre nem csak elképzelni valamit, hanem nyugtalanságunkat enyhítendőn az érzékeink vizsgálatának is kitenni. S ha nem csupán érzéki csalódás a vágyaink tárgya – netalántán még értelem is rejlik benne; az maga volna a csoda.
Mindent kielégítő.
Továbbra is keresem a szentháromságot.
A Teljesség, a Céltudatosság és a Boldogság nevében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése